Válságban a hagyományos japán munkakultúra

2011. március 11-én hatalmas erejű földrengés rázta meg Japán északkeleti partvidékét. A Richter-skála szerinti 9,7-es erejű földmozgás, majd az azt követő szökőár pusztítása az egész országban érezhető volt, de a középső részen különösen. Házak omlottak össze vagy rongálódtak meg, az utak minden irányban elgörbültek, és a vasútvonalakon is fennakadások voltak a sínek deformálódása miatt.

E sorok írójának apja azon a bizonyos középső országrészen dolgozott akkoriban, és – mivel a telefonvonalak és az adótornyok is megsínylették a természeti katasztrófát – beletelt néhány napba, mire el lehetett érni. Nem esett baja, és… dolgozni ment. „De a vonat… – Nem baj. – De a munkahely nem rongálódott meg? – De. – Tudtok dolgozni? – Nem. De bemegyünk.” A munkahely, a munkaadó és maga a munka fogalmának tisztelete, a közmondásossá vált japán munkaetika mára igazi „japanikum” lett, egybeforrt az országgal és lakóival. Sok országban és vállalatnál egyenesen követendő példaként állítják a japánok munkához való hozzáállását a helyi munkavállalók elé – de vajon tényleg olyan jó ez a rendszer?

A fegyelem- és teljesítményközpontúság már gyermekkorban, az iskolában elkezdődik. Japánban magas a főiskolák és az egyetemek száma, a cél azonban az, hogy a legjobb felsőoktatási intézményekbe kerüljenek be a diákok. Ahhoz, hogy jó egyetemre mehessenek, erős középiskolai eredmény szükséges, ehhez pedig az erős általános iskolából vezet a legegyenesebb út. Megszokott, hogy már a kisiskolások mindennapjait is – a délutánig tartó iskolai tanulás után – a felvételire felkészítő különtanulmányok határozzák meg.