Nagy lendülettel vágott neki két és fél éve Emmanuel Macron Franciaország és Európa megreformálásának. A valóság azonban minden fronton szembejött az önérzetes politikussal – viszont a tanulóképességét mutatja, hogy elnöki félidejénél új utakat keres és talál politikája megvalósítására. Mérlegen az elnöki félidejéhez érkezett francia államfő!
2019 elején igencsak sötét felhők jártak az Élysée-palota felett: nem elég, hogy az előző két évben Emmanuel Macronnak nem sikerült előmozdítania az unió általa megálmodott reformját, a sárga mellényesek mozgalma és annak ügyetlen kezelése megrengette „megváltói” imázsát is. A ciklusa felénél járó francia elnök viszont mára diplomáciai sikerekben megerősödve, újult magabiztossággal lép fel a nemzetközi porondon – ennek titka pedig az, hogy visszatér a francia külpolitika jól bevált hagyományaihoz.
VÉGE A NEOKONZERVATIVIZMUSNAK
Bár a hidegháborús idők óta Franciaország világpolitikai súlya csökkent, a nagyhatalmak között lavírozó, autonóm diplomácia hagyománya tovább él, és De Gaulle tábornok után az államfők legtöbbje szem előtt tartotta a grandeur eszményét. Kivételt csak a 2007-től 2017-ig terjedő időszak jelentett, amikor Nicolas Sarkozy és François Hollande a „gaullo-mitterrand-i” diplomáciai vonaltól eltérő, deklaráltan nyugatias külpolitikát folytatott. Az irányváltás fontos jele volt, amikor 2007-ben Sarkozy bejelentette: Franciaország visszatér a NATO integrált katonai parancsnokságába – innen még a Tábornok léptette ki hazáját 1966-ban a nemzeti függetlenség védelmére és arra hivatkozva, hogy a franciák nem kívánnak kényszerűen részt venni az Amerika által indított összes háborúban. Sarkozy és utódja viszont elfogadták az Egyesült Államok vezető szerepét, ennek jegyében zajlott a Kadhafi elleni, sokat vitatott beavatkozás is.
Macron nem Amerika apródjának szerepében képzeli el Franciaországot. Hatalomra kerülésekor bírálta a líbiai intervenciót, és megígérte: „véget ér a neokonzervativizmus, amelyet Amerikából importáltunk tíz éve”. Gaulleista lendülettel arról is beszélt, hogy „ki kell törni abból a negyven éve eluralkodó lemondó magatartásból, amely azt feltételezi, hogy Franciaország csak középhatalom lehet”. Az elemzők rámutatnak: az önálló francia külpolitika megteremtésében a Tábornok mellett a nemrég elhunyt Jacques Chirac a legfőbb mintaadó, aki az atlanti szövetségesekkel és a neokon nézetek hatása alá kerülő francia diplomáciai elittel szembeszegülve megtagadta az iraki háborúban való részvételt.
Chirachoz hasonlóan Macronnak sincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy a Nyugat régi pozíciója fenntartható lenne az új világrendben. „A világ felett gyakorolt nyugati hegemónia kétségkívül megszűnőben van” – fogalmazott augusztusban a francia nagykövetek előtt tartott beszédében. Az új nagyhatalmak felemelkedése a kártyák újraosztásához vezet, és elavulttá teszi „korábbi szokásainkat és dogmáinkat”. Ugyancsak chiraci vonás, hogy Macron a neokon kiközösítés helyett a „kritikus párbeszéd” eszközében hisz: noha nemritkán kemény szavakkal száll bele más vezetőkbe – gondoljunk akár Orbánra vagy Bolsonarora –, az elve az, hogy mindenkivel szóba kell állni. Ehhez kapcsolódóan a nemzetközi konfliktusok elrendezését segítő mediátori szerepet igyekszik kialakítani hazájának.
Az elnökválasztási valóságshow legújabb kabalaállata egy amerikai szürke mártírmókus, aki fellibbentette a fátylat a demokraták képmutatásáról. Veczán Zoltán írása.
A közösségi médiában megindult a találgatás, hogy ki számít bele a „normális meleg pasi” kategóriába.
Felszántják a billegő államokat.
Orbán Viktor a Kossuth Rádióban beszélt az összeurópai konferenciáról, amit Budapesten tartanak november 7-én. De mi is ez? Utánajártunk!
Kicsinyes tervekkel álltak elő a brüsszeli diplomaták.
A DK-s politikus szerint a NATO-országok a víz alatti kábeleket is védik.
Előretartalékolt a kormány az év utolsó hónapjaira. A jókora mozgástérből pedig akár a gazdaságélénkítő programokat vagy új beruházásokat is finanszírozhat.
Az Egyesült Királyságban ehhez még embercsempésznek sem kell lenni.
