Negyedhangokban lakik a szív

Tele volt a média az év végén azzal, hogy ellopták Lajkó Félix hegedűjét halottak napján, a saját kocsijából. Karácsony előtt aztán meglett. Az ön hegedűjére utazhattak? 

Biztos, hogy nem. Teljes véletlenség. Nem tudták a fickók, hogy az enyém. Belenyúltak. A hír egyébként nem tőlem származott. Nem akartam ebből bulvárhírt csinálni.

Baljós jelnek vette?

Nem. A hegedű nekem elsősorban eszköz. Hangszer. Nem érzem sem az értékét, sem az eszmei súlyát. Ezért is szúrtam el, hogy ott hagytam a kocsiban.

Ha ez a hegedű ezek szerint nem is a kedvence volt, azért biztosan van olyan hangszere, amelyikhez kötődik.

A hegedűk manapság műkincsek is, mint a festmények, a szobrok, miközben továbbra is a használati értékük kellene számítson. Kár, vagy nem, de ez így van. Egy hegedűst nyilvánvalóan a hangszerei is fejlesztenek, inspirálnak. Ezt a megkerült hegedűt is szeretem.

Balzacot idézve mondta egyszer, hogy mindennek meglelhető a nevetséges oldala, és ha teheti, meg is keresi. Tud ezen az eseten is nevetni?

Persze. A nagy dolgoknak mindig nagy röhej az egyenes következményük.

Örkényi groteszk?

Szeretem Örkényt. Rajta nőttem fel. Lehet, hogy ezért vagyok ilyen.