
Manapság egy sikeres kiállítás előfeltétele, hogy a bemutatásra szánt műveket koruk történelmi, társadalmi és kulturális tendenciáiban elhelyező kurátori koncepció kísérje. E felfogás szerint rendezték meg a Szépművészeti Múzeum 2005-ben indult nagyszabású tematikus sorozatának ötödik kiállítását is, amely a 17. századi flamand barokk festészet fénykorát mutatja be tíz szekcióban.
A múzeum kultúrdiplomáciai tevékenységet is folytat azzal, hogy a saját gyűjteményére épülő tárlatot a világ közel negyven jelentős közgyűjteményéből kölcsönzött műtárggyal egészítette ki a párizsi Louvre-tól a szentpétervári Ermitázsig, a madridi Pradótól a londoni National Galleryig. Így azon szándéka is megvalósul, hogy a most bemutatott százhúsz alkotással – köztük Pieter Pauwel Rubens közel harminc, Anthonis van Dyck tucatnál is több festményével – a saját gyűjteményét is nemzetközi kontextusban láttassa. Érdekesség, hogy a flamand barokk művek magyarországi percepciója már a 17. században elindult azzal, hogy Dél-Németalföld kormányzója, a hadvezérként szerényebb képességű, műgyűjtőként viszont annál kiemelkedőbb Habsburg Lipót Vilmos főherceg kollekciójának bizonyos darabjai magyarországi uralkodói rezidenciák falaira is felkerültek.