A szégyenkorszak kísértete

„Mit csinált az obstrukció négy hónap alatt? Semmit, mondják ők. Hiszen azért obstrukció, hogy nem enged semmit se csinálni. Pedig nagyon sokat tett. Bécs ma már megint Bécs, Budapest csak Budapest. A súlypont visszabillent. A hitelünk, a becsületünk külső országok előtt megcsorbult. A magyar névnek és a magyar papírnak nincs kelete. Helyette van exlex állapot” – írta keserűen Mikszáth Kálmán 1899 januárjában, a magyar parlamenti obstrukció időszakának kezdetén. Pedig még nem is sejtette, hogy a két legkomolyabb, az 1904-es és az 1912-es válság mennyire súlyos lesz.

Megbélyegző, démonizáló jelzőkben általában nincs hiány a magyar politikai közbeszédben, például az országgyűlési törvény jelenleg terítéken lévő szigorításáról szóló vita kapcsán sem.  A „pofa be” vagy „szájzár” szándékoltan túlzó és torzító kifejezések méltó párjai azoknak a diadalittas beszámolóknak, amelyek a parlamenti berendezés összetöréséről és a törvényhozási munka káoszba fullasztásáról szóltak 1904-ben. Ezt az évtizedeken át sulykolt baloldali történelemfelfogás által erkölcsileg magasztos tetté színezett, amúgy értelmetlen vandalizmust az váltotta ki, hogy Tisza István az úgynevezett zsebkendős szavazással tett kísérletet a végeláthatatlan parlamenti obstrukció letörésére, amúgy megsértve a házszabályt. Függetlenül attól, hogy erre milyen okok vezették, és mennyiben hibáztatható a döntéséért, ez a fajta reakció semmivel nem igazolható.

Ráadásul a mélyben igazi okként két strukturális probléma feszült. Az egyik, hogy igazi ellenzéki, vagyis a dualista közjogi berendezkedést megkérdőjelező politikának a rendszer jellegéből adódóan nem sok esélye mutatkozott hatalomra kerülni. A másik pedig a választójog rendkívüli korlátozottságának enyhítésére vonatkozó követelések elutasítása volt, amely értelemszerűen szintén a fennálló parlamenti többségnek kedvezett. Ugyanakkor az obstrukciót akár törvényszegő eszközökkel is gyakorlókkal szemben értetlenül álltak a többség elvét vallók, illetve akik – nem alaptalanul – a parlamenti munka ellehetetlenítésétől és az azzal járó, beláthatatlan következményektől tartottak.

Sokat elárul ennek kapcsán a magyar közállapotokról az is, ahogyan az ellenzék és az ellenzéki sajtó reagált vagy éppen nem reagált a Tisza István ellen 1912 nyarán a parlament üléstermében Kovács Gyula kisgazda képviselő által az obstruáló ellenzék kitiltásáért bosszúból pisztollyal elkövetett gyilkossági kísérletre.

AZONNALI KIZÁRÁS AZ EURÓPAI PARLAMENT ÜLÉSÉRŐL
Kölcsönös tiszteletnek kell jellemeznie a képviselők magatartását az Európai Parlament ülésein, és senki nem zavarhatja az ülések zökkenőmentes lefolytatását. Az uniós törvényhozás eljárási szabályzata értelmében az üléseken nincs megengedve sem a sértő nyelvezet, sem a transzparensek használata. Rendbontás esetén az EP elnöke dönthet úgynevezett azonnal intézkedések megtételéről. Ilyen lehet a rendreutasítás, ismételt rendzavarás esetén a rendreutasítás jegyzőkönyvbe vétele, a szómegvonás vagy akár az ülésezésről való kizárás. Súlyosabb rendzavarás esetén rendreutasítás nélkül is kizavarhatják a képviselőt az ülésről.  Az azonnali intézkedések mellett az EP elnöke a renitens képviselővel szemben súlyosabb szankciókat is alkalmazhat, amelyek az egyszerű megrovástól a napidíjmegvonáson át a parlamenti képviselő felfüggesztéséig terjednek. Az azonnali intézkedések alkalmazására jó példa a 2016-os eset, amikor a parlament elnöke, Martin Schulz teremszolgával vezettette ki a görög Eleftheriosz Szinadinosz képviselőt, mivel kijelentését rasszista jellegű megnyilvánulásként értelmezte.

Miközben az ellenzéki politikusok nem ítélték el a tettet, a Függetlenségi Párt-közeli körökben nemzeti hősként vagy éppen a nemzet mártírjaként emlegették a merénylőt – idéz korabeli forrásokat Pesti Sándor Az újkori magyar parlament című monográfiájában.

Mintha nem tudták, vagy rosszabb esetben: egyáltalán nem is akarták volna megérteni, hogy mik a következményei, ha valaki átlépi ezt a Rubicont, függetlenül, hogy mit gondol Tisza István vagy bármelyik másik megválasztott politikus nézeteiről. Az 1918–1919-es katasztrófa sajnos jól megmutatta, hogy mit vont maga után a fennálló politikai rendszer erőszakos megváltoztatásával való, több évtizede tartó, folyamatos baloldali gondolatjáték.

Érdemes rávilágítani még egy fura ellentmondásra az akkori ellenzék viselkedésével kapcsolatban. Miközben az obstrukció jellemzően a Magyarország szuverenitását érintő kérdések, így például a hadsereg nemzeti jellege, közös külpolitika, vámunió stb. kapcsán merült fel, a parlamenti működés megbénítása éppen a nemzeti szuverenitás gyengítésének veszélyét hordozta magában.

Különösen igaz volt ez az 1912-es véderőtörvény kapcsán kibontakozó helyzetre, amikor Tisza István jelentős részben a részleges magyar szuverenitás megőrzése érdekében hajlott az obstrukció letörésére. A magyarbarátsággal nem vádolható Ferenc Ferdinánd trónörökösnek ugyanis voltak olyan tervei, hogy a bénultságot kihasználva számolja fel a magyar parlamentáris kormányzatot.

Az eltérő történeti és társadalmi kontextus ellenére a tét nem sokat változott az azóta eltelt több mint száz évben: a parlamenti működés hatékonysága, a parlament intézményének tekintélye, illetve a többségi elv érvényesülésének a garantálása. A hadsereg fejlesztéséről szóló véderőtörvény miatti obstrukció letörése jelentette a dualizmus kori magyar parlamenti obstrukció több mint egy évtizedes történetének végét. A magyar társadalmat feszítő, sürgős reformokat kívánó kérdésekre emiatt nem jutott érdemi figyelem.

Az első világháború kitöréséig megmaradt két év pedig nem volt elegendő a lemaradás behozására. Vagyis amellett, hogy a Monarchiának és azon belül Magyarországnak a rivális hatalmakkal szembeni katonai potenciálját rontotta az obstrukció miatti hosszú tétlenség, még azokat a sürgős belső társadalmi reformokat is akadályozta, amelyek keresztülvitelére esetleg meg is lett volna a politikai akarat. Az „eredmény” nem is váratott magára: az első világháború megpróbáltatásai elképesztő ütemben temették maguk alá a belső káoszba süllyedt Magyarországot.

Különösen igaz volt ez az 1912-es véderőtörvény kapcsán kibontakozó helyzetre, amikor Tisza István jelentős részben a részleges magyar szuverenitás megőrzése érdekében hajlott az obstrukció letörésére. A magyarbarátsággal nem vádolható Ferenc Ferdinánd trónörökösnek ugyanis voltak olyan tervei, hogy a bénultságot kihasználva számolja fel a magyar parlamentáris kormányzatot.

Az eltérő történeti és társadalmi kontextus ellenére a tét nem sokat változott az azóta eltelt több mint száz évben: a parlamenti működés hatékonysága, a parlament intézményének tekintélye, illetve a többségi elv érvényesülésének a garantálása. A hadsereg fejlesztéséről szóló véderőtörvény miatti obstrukció letörése jelentette a dualizmus kori magyar parlamenti obstrukció több mint egy évtizedes történetének végét. A magyar társadalmat feszítő, sürgős reformokat kívánó kérdésekre emiatt nem jutott érdemi figyelem. Az első világháború kitöréséig megmaradt két év pedig nem volt elegendő a lemaradás behozására.

Vagyis amellett, hogy a Monarchiának és azon belül Magyarországnak a rivális hatalmakkal szembeni katonai potenciálját rontotta az obstrukció miatti hosszú tétlenség, még azokat a sürgős belső társadalmi reformokat is akadályozta, amelyek keresztülvitelére esetleg meg is lett volna a politikai akarat. Az „eredmény” nem is váratott magára: az első világháború megpróbáltatásai elképesztő ütemben temették maguk alá a belső káoszba süllyedt Magyarországot.

A sok párhuzam ellenére két lényegi különbség azonban fennáll a mai és a dualizmus kori helyzet között. A mostani ellenzék nem hivatkozhat sem a választójog korlátozott voltára, sem pedig a közjogi viszonyokra, amikor képtelen tudomásul venni a kialakult parlamenti erőviszonyokat. Így számukra még az sem szolgálhat „mentségül”, amikor ellehetetlenítik a parlamenti munkát, és módszeresen hiszterizálják a közbeszédet. Lehet, hogy inkább arról kellene olvasgatniuk, milyen káros következményei voltak szuverenitásunkra és társadalmi reformjainkra nézve a parlamenti munka meggátolásának.

Címlapkép: MTI/Máthé Zoltán 

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.