Aki a természet közelében szeretne élni, kénytelen elfogadni a természet közelségének csalhatatlan jeleit. Leginkább az élőlényeket.
Miután megérkeztünk az utazásunkból, a szomszéd nagy örömmel újságolta, hogy végre eltűntek a vaddisznók. A kocát lelőtték, a süldőket befogták, és elvitték valahová. Nem értette, hogy miért nem ragadt rám a lelkesedése. Nem volt kedvem úgy tenni, mintha örülnék ennek a fantasztikus hírnek; de ahhoz sem volt, hogy elmondjam neki, miért nem örülök. Sértődötten vonult vissza aztán, és napokig rám se köszönt.
A vaddisznók régóta rettegésben tartották a környéket. A rettegés leginkább abban mutatkozott meg, hogy a Facebookon különböző rémtörténeteket osztottak meg egymással a környéken élők a vaddisznó-válogatott gaztetteiről. Képzeljük csak el, hogy valaki például hazafelé tart a buszmegállóból, és azt kell látnia, hogy az út közepén egy vaddisznó ácsorog. Vagy nem merünk kilépni a kapun, mert egy koca a malacaival ott álldogál a kerítésünk közelében, és láttukra elfog minket a halálfélelem. Vagy alkonyatkor futni indulunk a kutyával, futás közben a kutya felriaszt egy vaddisznót, a disznó nekitámad a kutyának – és esetleg elesünk és felhorzsoljuk a könyökünket. Ideje volt tehát, hogy történjen végre valami! Mert hogyan is fordulhat elő olyasmi, ráadásul rendszeresen, hogy valaki az erdőben járva vaddisznóval találkozzon. A kétségbeesett könyörgéseket végre meghallották az illetékesek, akik dicséretes sietséggel intézkedtek. Csapdákat helyeztek ki, és hajtóvadászatot indítottak.
Az itt élők kálváriája most remélhetőleg – egy időre – befejeződött. Tanulságos volt látni, hogyan ütköztetik a véleményüket vaddisznóügyben a helyiek a Facebookon. Volt egyfelől a halálra vált, rettegő kismama, aki már nem mer kilépni a kapun a gyerekével, mert attól tart, hogy azonnal felkoncolja őket egy felbőszült és gátlástalan konda. Volt másfelől a magányos, rejtélyes férfi, aki egy éve lakik errefelé, és úgy beszél, mint az őszülő halántékú prémvadászok Jack London regényeiben. Úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét, ezoterikus kijelentéseket tesz az ember és a természet kapcsolatáról, majd kijelenti, hogy ő bizony nem fél a világon semmitől, mert mindig van nála kés, amelyet minden további nélkül használni is fog, ha úgy hozza a szükség. A diskurzus a szokásos módon zajlott, azaz rémtörténetek és bölcs, indián főnököktől vett idézetekkel gazdagított hozzászólások váltogatták egymást. Volt, aki a végén megsértődött, és kilépett a csoportból, és volt, aki elégedett arccal lájkok tucatját gyűjtötte be elmés és gyakorlatias hozzászólásaiért. Különös volt látni, hallani és olvasni mindezt.