A kereszténydemokraták tanácstalansága a romló választási eredményekben és politikai pozíciókban jelenik meg. A megújulás a kereszténydemokrácia létérdeke.
Nem kelt mostanában meglepetést, ha választás éjszakáján a pártja eredményén szomorúan merengő nyugat-európai kereszténydemokrata politikust lát az érdeklődő a képernyőn.
Egy évtizeddel ezelőtt az Európai Unió tagállamainak több mint felében kereszténydemokrata többségű kormányok működtek, a soron következő választások közül egyedül Spanyolországban tartja magát a kereszténydemokraták reménye. Ha az ingatag kisebbségi jobbközép kormánykoalíciót is a kereszténydemokraták közé soroljuk, akkor jelenleg Stockholm a kontinens legnyugatibb fővárosa, ahol a kereszténydemokraták kormányoznak.
A mai helyzetet szemlélve különösnek tűnhet, de a második világháború óta eltelt hét évtized elképzelhetetlen lenne kereszténydemokrácia nélkül. A békének, szabadságnak és jólétnek az európai történelemben szinte páratlanul hosszú időszaka elválaszthatatlan a kereszténydemokrácia szerepétől. Adenauer, De Gasperi, Schuman vagy éppen Kohl, Martens és Balkenende nemcsak hazájuk, de az egész kontinens politikatörténetének meghatározó szereplői.
A második világháború borzalmaiból éppen csak ocsúdó Európában a friss politikai erőként megszülető kereszténydemokrácia volt az, ami a háború alatt a fasizmus és a nemzetiszocializmus miatt vállalhatatlanná váló jobboldalt szalonképessé tudta tenni. A baloldal világbirodalmi törekvéseivel és népboldogító elképzeléseivel szemben
Méghozzá meglepően sikeresen.
A negyvenes évek második felében kezdődő több mint fél évszázados időszakban a kereszténydemokraták két fontos oszloppal támasztották alá a nyugat-európai prosperitást. A szociális piacgazdaság eszméje és gyakorlata létrehozta azt a széles és jómódban élő középosztályt, amely a továbbiakban már nem kockázati tényezője, hanem egyik legstabilabb legitimáló pontja a demokráciának. Az európai integráció folyamatának elindításával pedig békés együttműködéssé alakította a hagyományos francia–német rivalizálást, és elhozta a földrész nyugati részére a mindaddig elképzelhetetlenül tartós béke és jólét időszakát.
A kereszténydemokrácia történelmi küldetése abban állt a huszadik század második felében, hogy megteremtse Európában a szabadság és jólét korszakának feltételeit. E missziónak maradéktalanul eleget is tett. Ma Európa népei – különösen a szerencsésebbnek tartott nyugatiak – a történelemben példátlan módon nem ismerik a nélkülözést és az egzisztenciális bizonytalanságot. Az uniós polgárok túlnyomó többsége ma szabadon utazhat és vállalhat munkát Békéscsabától Calais-ig.
A világháború utáni újraindulás marxista, radikális szociáldemokráciája az évtizedek során fokozatosan vált mérsékeltté, belakva az általa jóléti államnak átnevezett szociális piacgazdaságot. Az ötvenes években még élesen integrációellenes érzelmek a hetvenes-nyolcvanas években fokozatosan szelídültek meg, majd váltak az európai együttműködést támogató hangokká.
Kétségtelenül úgy tűnik azonban, hogy a kereszténydemokrácia saját történelmi sikerének áldozatává vált. Csakúgy, mint az euroatlanti integrációs szervezetek vagy éppen a szociális piacgazdaság és a szociáldemokrácia, az európai kereszténydemokrácia is küldetési válsággal küzd. Céljait – nemcsak aktuális, de történelmi céljait is – elérte, és érzi, hogy jövőbeni szerepe nem kárhoztathatja csak az elért eredmények megőrzésére.
Ennek az új célnak a megtalálása dönti el, hogy a kereszténydemokraták a második világháború utáni Európa epizodistái vagy főszereplői lesznek. Tanácstalanságuk a romló választási eredményekben és politikai pozíciókban jelenik meg.
Még akkor is, ha ezúttal – sokak számára szokatlanul – ez a megújulás nem Nyugatról, hanem Közép-Európából érkezik.
A szerző a területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős miniszter
(Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner)
A Tisza javaslata értelmében romokban van a jogállam és a demokrácia nemcsak az Egyesült Királyságban, de Ausztriában és Németországban, meg Spanyolországban és még Svédországban is – állapította meg a Fidesz EP-képviselője.
Az előterjesztők szerint Orbán Viktort már nem lehet miniszterelnöknek megválasztani, de még 10 évig lehet köztársasági elnök, és gyakorlatilag bármeddig lehet minisztere egy leendő kormánynak.
Félmillió munkahely és százmilliárdok forognak kockán, ilyenkor már nem számítanak a magasztos elvek és a politikai lózungok.
Ezek a hírek mozgatták meg leginkább a Mandiner olvasóit pénteken.
Ágh Attila szerint „indokolt és törvényes” a Tisza fellépése.
Ana Brnabić, a szerb parlament elnöke szerint az EU bővítéssel kapcsolatos álláspontja igazságtalan.
A lengyel lap szerint a szükséges infrastrukturális fejlesztések késnek.
„A kormány visszalépett a módosítási szándéktól” – fogalmazott Gulyás Gergely.
