Az István, a király több mint remekmű: megtartó erő

Betölti az elsőszülött a hatodik életévét, apaként büszkülsz, aggódsz, iskolába iratod, kormányablak, fotó. Stáció. Mit hagysz rá, kérdezed magadtól. Hangszerek, oké, pont nem játszik basszusgitáron, mindegy, a falon is jól mutatnak, továbbá negyvenéves lámpás erősítő, hangfalak, könyvek ezrei, gyümölcsfák, egy db. traktor - és bakelitek. Vagyis vinyl helyesen, de akkor is bakelitnek mondod. Új módi, a belassulás eszközeként kapva kaptál rajta, kulturális ellenforradalomban élsz, módszertana: este kilenc után ne olvass csak olyan szerzőtől, aki legalább ötven éve halott, zene kizárólag bakelitről. Díszhelyen a duplakorong, István, a király. Az is negyven esztendős.

Alig lehettem több, mint most a fiam, amikor megszületett a mű, de még pár évet rá kellett húznom, amíg a hanganyag beszivárgott Ceausescu diktatúrája ellenére Székelyföldre. Ültem a bátyámmal és a húgommal a negyedik emeleti panel kisszobájában, és ha volt áram, akkor ezt hallgattuk leginkább. A másik kedvenc a HBB Vadászat című öröke, a magyar könnyűzene két csúcsa. Az István, a király volt a történelemóra számunkra.

, naná, hogy nem hittük el, kinéztünk az ablakon, minden cáfolta a hamisított múltat, hosszú ‘ó’-val ejtve lehetett csak igaz. Hát így ejtettük, nevettünk rajta. A tévében, már ha épp volt adás, szép jelent és még szebb jövőt propagáltak, kinéztél az ablakon, lásd fentebb. Szóval negyven éve is így nézett ki a kulturális ellenforradalom: „Megadták a villanyt”, morajlott végig a negyeden, amit mi úgy fordítottunk le, hogy lemezjátszót bekapcsolni, könyv a kézbe. Az István, a király volt a szűk keresztmetszet, édesapánkkal közös zenei kód, az ellen neki sem volt kifogása, nem származott belőle sem generációs, sem férfi-női konfliktus, egyedül a hatalom nem szerette, meg ne hallják a szekusok.

Azt addig is tudtuk, hogy székelynek születni kell. De az István, a király erősített meg bennünket abban, hogy magyarnak lenni jó. Értettük ugyan azt is, hogy „Da pacem, Domine”, de a majdnem tiltott elsőáldozás után jobban szerettem, hogy olyan Istenünk van, aki tud magyarul.

Igaza van Szinetár Miklósnak abban, hogy az István, a király műfaja: remekmű. Tegnap sajtótájékoztató keretében mutatták meg az új szereposztást, jó hangok, erős hangok, biccentettem magamban. A szervezők az alkotók mellé ültettek, Szörényi Levente és Bródy János mellett ülni megtiszteltetés, hát hallgattam, ha kérdeznek, válaszolsz, egyébként légy csendben, figyelj, tanulj, ha nagy emberek közelébe keveredsz, így neveltek. Mind a hárman azt akarjuk, hogy száz év múlva is énekeljenek itt magyarul — szólalt meg Bródy. Ezért vagyok itt — válaszoltam. Ebben maradtunk. Azt már csak most gondolom hozzá: a százéves célfüggvény szükséges feltétele, hogy ez a több mint ezeréves keresztény állam megmaradjon a szentistváni fundamentumain. Ahhoz viszont, hogy a szükséges mellé az elégséges feltételeket is biztosítsuk, kell nekünk az István, a király. Mert ahogy elnézem a könnyűzenei trendeket, aziránt vannak kétségeim, hogy a fiammal azonos zenei nyelven fogunk-e beszélni a közeljövőben. A kamaszkori szocializáció következtében majd megvívja a szabadságharcát a szülői ízlésterrorral szemben, ez a dolgok rendje. Elképzelhető, hogy érzelmileg nem tud majd kötődni a hangszerekhez, lámpás erősítőhöz, nehéz és robusztus hangfalakhoz. De abban biztos vagyok, hogy örökségéből ezt a dupla bakelitet nem fogja kidobni. Ott a helye a Petőfi-és Arany-összes, Benedek Elek, vagyis Elek apó mesekönyvei, Kodály és Bartók mellett. Az István, a király több mint remekmű. Megtartó erő. Tehát nemzeti ügy.

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner