A rabszolgasereg vonzereje

„Az orosz–ukrán háborúban elfoglalt magyar álláspont definíciójának megalkotása Rogán Antal és Habony Árpád kezei közt van a legjobb helyen – bizonyára akad majd a rendszer újbeszél szótárában a magyarok szívének kedvesebb fogalom az árulónál meg a hitszegőnél annak a politikának a leírására, melynek tanúsága szerint Orbán Viktor meg a hűbéresei titkosszolgálatilag túl behálózottak és ennek nyomán túl moszkoviták ahhoz, hogy Magyarország szövetségesei mellé soroljanak, ugyanakkor túl gyávák ahhoz, hogy a világ hulladékának elhordott Európai Unióból és NATO-ból kilépjenek, majd gerincesen és intézményesen Oroszország pártjára álljanak.

A definíció megszületéséig érdemes eltűnődni azon, hogy mit talál annyira rokonszenvesnek Vlagyimir Putyin hazai tábora, vagyis a politizáló magyarok többsége az orosz hadviselésben.

Miért rajonganak magyarok milliói egy olyan állam hadseregéért, amelyik ennyire embertelen, ennyire hanyag, és ennyire lelketlenül áll úgy az ellenségeinek, mint a saját katonáinak az életéhez?

Miféle társadalomképet és rendszermorált tár fel az a tény, hogy az oroszok nem tudnak vagy nem akarnak szakítani a szovjet idők tömeghadviselésével, amely a maga technológiai hátrányát jobb híján csak az emberanyag feláldozásával bírja kiegyenlíteni?

Még a magyar kormányzati álláspont kényszeredett mantrázására tartott »biztonságpolitikai szakértők« is egyetértenek abban, hogy az orosz titkosszolgálati-felderítő munka elégtelenre vizsgázott. Ukrajna egy év után is áll, a háború első heteiben Kijevet célba vevő oroszok stratégiai céljainak mindössze elenyésző része teljesült. A néhány naposra tervezett megszállási manőver véres háborúba torkollt: mára Oroszország embervesztesége százezres nagyságrendű, Putyin hadserege az aktív harckocsiállományának felét elvesztette, képzett tisztjeinek és altisztjeinek a harmada elesett, amely veszteségek akár évtizedekre visszavethetik az orosz katonai erők harcászati lehetőségeit.

Az ukrán légelhárítás váratlan hatékonysága folytán az oroszok légi fölénye meghökkentően korlátozott, és a tengeren se jobb a helyzet, amit a Moszkva nevű rakétás cirkáló elsüllyesztése jelez. A putyinista válasz erre rendszerint az ukrán veszteségek felsorolása, amelyek szintén magasak, de így is az orosz halálos áldozatok számának mindössze negyven százalékát teszik ki, és amíg az orosz hadiipar leginkább csak magára meg olyan kétes értékű beszállítókra számíthat, mint Irán és Észak-Korea, addig Ukrajna mögé felsorakozott a NATO, amely gazdagon ellátja az oroszokénál sokkal magasabb színvonalú katonai technológiával.

A kezdeti orosz sikerek után Ukrajna tavaly ősszel még ellentámadásra is képes volt. A télre vagy tavaszra várt nagy orosz offenzíva a mai napig hiába várat magára. Ha mégis bekövetkezik, akkor az maga Bahmut lesz. Amennyiben az oroszok elfoglalják, és sikerül a város bevételét valamiféle új sztálingrádi hőseposzként előadniuk, az lesz majd a kérdés: merre tovább? Ukrajna nem fog leállni – az övék Európa oroszok utáni második legnagyobb hadserege, fegyverzetük nagyszámú és korszerű, a moráljuk jó, úgyhogy ma már a Krím félsziget visszafoglalásának célját se tartják elérhetetlennek.Az oroszok sikertelensége a huszadik századi hadviselésükből ered: a második világháborúban a haditudomány által tömeg típusúnak nevezett orosz harcászat győzött a németek által alkalmazott villámhadviselés felett. Utóbbi előnye a rendkívüli hatékonyság, a technológiai fölény, a harctéri önállóság és kezdeményezőkészség, míg egyetlen hátrányának a tartalékok hiánya tekinthető. A tömeg típusú hadviselés előnye a gyakorlatilag kimeríthetetlen mértékű emberanyag meg a terror intézményeinek képében ahhoz rendelt elrettentő erő, így nem csoda, hogy a Vörös Hadsereg a Németország feletti győzelméért rettenetes emberáldozatot hozott. A veszteségek egy részéért maga a hadikultúra felelt és felel ma is: az orosz hadsereg a mai napig kőkeményen végrehajtatja a főparancsnokság utasításait, és soha nem engedi, hogy a katonák a harctéri helyzethez igazodjanak.A huszadik században az antanthatalmak, majd az észak-atlanti szövetségesek hadviselése anyag típusú volt: elsősorban tengeri és légi fölényre meg hatalmas ipari kapacitásra támaszkodott, amely mára tetemes technológiai fölénnyel egészült ki – Oroszország harctéri kudarcainak oka azonban az, hogy a huszonegyedik században a fenti kategóriák egyre kevésbé alkalmazhatók. Hiába a tömegfölény, a technológiai dominancia mára a hadviselésben annyira jelentős tényezővé vált, hogy azt egyetlen hadsereg sem hagyhatja figyelmen kívül – ezért döntő jelentőségű az a tény, hogy 

az orosz haderőreformra szánt sok száz milliárd dollárból fejlett harckocsik és precíziós harcászati eszközök helyett az illiberális korrupció rejtekútjain nizzai és comói villák, Ferrarik és Lamborghinik autóparkjai lettek.

A szememben mindez a felelősségnek és a nemzet iránti könyörületnek a hiányáról árulkodik. Amikor az Egyesült Államok vagy a NATO valamelyik serege harcba vonul, az legtöbbször tűzzel és vérrel jár – azt azonban nem lehet kétségbe vonni, hogy a mögöttük álló társadalmak nem tűrik a tömegesen hazaküldött hullazsákokat, ezért ezek a fegyveres alakulatok minden lehetőt elkövetnek, hogy a vérveszteségeiket mérsékeljék, amire csakis a technológiai fölényük fokozásával képesek. Ennek pedig valamennyi feltétele adott: jól működő gazdaságok, korrupciót akadályozó demokratikus és jogállami intézmények meg a szabad sajtó orgánumai képezik a biztosítékot arra, hogy a haderő fejlesztésére szánt pénzből a harctereken kifinomult, ütőképes és nagy hatékonyságú haditechnika védje és segítse a katonákat.

A fentiek nyomán a magyar társadalomra vonatkozó kérdések amennyire súlyosak, annyira szorongatóak. Miért tekint a magyarok nagyobb része áhítattal egy olyan birodalomra, amelyik nem tudja és nem is akarja megvédeni a katonái életét? Talán éppen ezért? Miért csodálják magyarok milliói azt a nagyhatalmat, amelyik még a maga szűkös technológiai lehetőségeit is eltékozolja, mert muszáj feláldoznia az erejét a korrupció oltárán? Talán éppen ezért? Miért attól a rezsimtől várnak a magyarok védelmet és támogatást, amelyiknek egyetlen intézménye se tudja ellenőrizni az általa kiutalt pénz áramlását, vagy garantálni az általa ellenőrzött szektor versenyképességét? Talán éppen ezért? Miért olyan vonzóak a »bármi áron« meg a »tekintet nélkül« hívószavai, amikor Magyarország népessége a tízmilliót se éri el? Talán éppen ezért?

Akik most Putyin győzelmét óhajtják, vajon készen állnak-e erre a közönyre, amikor Magyarország új szövetségese hadba hívja a fiaikat? Hogyhogy nem eléggé intő példa az, ahogy Oroszország a saját fiaival bánik? Az volna a kormány meg az állampolgárok dolga, hogy a példából okulva felfogják: a huszonegyedik században a túlélés módja az állandó tanulás, fejlődés és ennek nyomán a technológiai fölény kivívása, hogy a magyaroknak ne úgy kelljen majd húsdarálóba vonulniuk, mint a szerencsétlen orosz kiskatonáknak. Amikor aztán erre válaszul elhangzik az az érv, hogy a magyaroknak nem fog kelleni feláldozniuk a fiaikat, mert majd megvédi őket a NATO, a keleti despotizmus iránt elfogódott nyugati gyökérzetű magyarság identitásszédelgésének tarthatatlanságát már szinte tapintani lehet.”

Fotó: MTI/EPA/Vaszilij Zslobszkij