Újabb vívóbravúr Budapesten
Balázs Boldizsár írása a Mandiner hetilapban
Ha csak Magyarországon lenne a legnépszerűbb vívófegyvernem a párbajtőr mind a nézettséget, mind az indulószámokat nézve a gyerekektől a veteránokig, azt könnyedén megértenénk. A kardozó Szilágyi Áron túl nagy fölénnyel nyeri az olimpiai döntőket ahhoz, hogy maradjon izgalom a nézőnek. A párbajtőröző Imre Géza riói lélektépő drámáját viszont aki látta, sosem feledi. Azonban szerte a világon a párbajtőr a legnépesebb fegyvernem. Ez sokadszor derült ki Grand Prix március második hétvégéjén rendezett magyarországi fordulójában: több mint hatszáz nevezőt regisztráltak, ami világrekord.
Hogy mi az egyetemes ok? (Nem mintha Imre Géza riói drámája ne lenne egyetemes sportkulturális kincs.) A párbajtőrvívás szabályainak letisztult egyszerűsége. Szúrd meg az ellenfelet, mielőtt ő megszúrna téged. Nincsenek kikötések, hogy hol, nincsenek előírások, hogy melyik akció érvényes. Emiatt nem szükséges nagy vívómúlt egy országban – amely megtanítja a kard-, illetve tőrszabályok finom, konszenzuális értelmezésére a vívókat – ahhoz, hogy érdemi sikereket érjen el párbajtőrben. Ha egy gyerek gyors reflexszel, pontos térérzékkel, sima idegrendszerrel és jó stratégiaszimattal születik bárhol a földön, világklasszis párbajtőröző lehet belőle. Bizonyítékként álljon itt mondjuk Rubén Limardo neve: ő London olimpiai bajnoka és a tavalyi budapesti GP férfiversenyének lenyűgöző győztese. Venezuelai. Vagy nézzük a legutóbbi olimpiát, ahol a párbajtőraranyak fele Ázsiába került: női egyéniben kínai bajnokot avattak, férficsapatban Japán nyert. Azóta a női világranglista első három helyezettje ázsiai.
Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd
