Meg a nagy lóf@szt! A kokárda az én nemzeti jelképem
„»ne itélj, ha bekövetkeznek a hallgatás lófasz-hosszuságu epochái«
/Petőfi, Arany Jánosnak írt levelében/
Anyám tüntet, 2011. Akkor még demokráciánk könnyed öntudatával, egy rossz kormány ellen, de azzal a demokratikus illúzióval mentünk utcára, hogy rossz kormányok jönnek és mennek, a haza marad, mi maradunk. Maradtunk is, bár volt, aki (cca 800 000 honfitársunk, rokonok, barátok, szerelmek) ment.
Az évtized elején még jó - vagy összehasonlíthatatlanul jobb - volt a közérzetünk, így a tüntetéseink hangulata is jó volt. Az évtized végére megértettük, hogy az addigra teljes pompájában felállt Nemzeti Együttműködés Rendszerében naivitás attól remélni bármit, hogy utcára megyünk, ahogy naivitás azt hinni, hogy a rossz kormányok csak úgy jönnek és mennek, demokratikus választások révén.
Nézem anyám büszke mosolyát. Jó kedvem lesz, ahogy nézem, mert neki olyan nagyon jó kedve volt, imádta a tábláját, hogy rengetegen vagyunk, hogy a színpadon nemzetünk színészóriásai, a tömegben régi-új barátok, akikbe lépten-nyomon belebotlott, mert még nekik is volt kedvük és hitük kokárdát tűzve utcára menni március tizenötödikén. Talán felrémlett bennük a '89-es életérzés, hogy a változás elérhető közelségben van.
Március tizenötödike a nemzeti összefogás ünnepe, és ami engem illet, addig szeretnék itt élni, amíg ebben hinni tudok. Fásultnak lenni normális, rendben van, érthető. De a fásultság nem beletörődés, ahogy az átmeneti nem végérvényes.
A tehetetlenség illúzió, igaz, gyilkos illúzió. Gyilkos, amennyiben elhisszük, hogy nincs mit tenni, eszköztelenek vagyunk, bevégeztetett. Azonban csupán az elme csúf játéka ez, nem a valóság. Még állnak a Csontváry képen a cédrusok és még állnak a házaink falai, még élünk, van nyelvünk és szavaink arra, amiben élünk.
Március tizenötödike a magyar szabadság ünnepe. Sőt, ami azt illeti, a szabadságharcé. Még tudom, melyik fiókban tartom a kokárdát. Ha egyszer elmennék, vinném magammal. Kitűzöm ma is, ahogy kitűztem az új évezred hajnalán, amikor sokan nem tették, mert az ország megosztása megkezdődött. Akkor azt mondtam: meg a nagy lóf@szt! A kokárda az én nemzeti jelképem, ahogyan mindannyiunké. Nem adom. Nem adom ma sem. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”
Nyitókép: Facebook
Összesen 75 komment
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászólás szerkesztése
"800 000 honfitársunk, rokonok, barátok, szerelmek) ment."
Ezt a számot honnan veszi?
Randa a stílusa, de a stílus maga az ember.
cca 800,000?
Nem. Pontosan 840,000 törzskönyvezett kommunista párttag ékesítette ezt az általuk eltaposott országot.
Máig nem lettek elszámoltatva a világtörténelem legsúlyosabb bűntetteiért.
Bejelentkezés