Mégsem alternatíva Németországnak? – mérlegen a karanténba zárt, tízéves AfD

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

Nem létezik párt a mai németországi politikai palettán, amelyről fennállása során annyit hazudtak volna, mint a tíz éve alapított Alternatíva Németországért-ról (AfD). A formáció az establishment gyakorlatilag minden lényeges szereplője számára valóra vált rémálom: a szinte megkülönböztethetetlen keresztény- és szociáldemokraták (CDU, SPD)

a Zöldek és más (szélső)baloldali alakulatok pedig az általuk egységesen csak nácinak bélyegzett szereplők megerősödésétől retteghettek.

Nincs még egy politikai erő Németországban, amellyel szemben ilyen egységesen és ellentmondást nem tűrően zárt volna össze az állam, a teljes média és a politikai fősodor, igazolni igyekezvén azt a régi sejtést, hogy Németországban a jobboldali előtagja kizárólag a szélső- lehet.

S nem találni olyan pártot Németországban, amelyet a saját belső konfliktusai olyan mértékben akadályoztak volna a benne lévő lehetőségek kiaknázásában, mint az AfD-t. Mert az Alternatíva Németországért tízéves fennállása egyáltalán nem siker­történet, s az utóbbi években bemutatott személyi és ideológiai degeneráció csak arról tanúskodik, hogy a párt valójában nem alternatíva Németországnak.

ám gyökerei ennél régebbre nyúlnak. Az európai valuta létrejöttét megalapozó maastrichti szerződés Németországban sem aratott osztatlan sikert. Az euró bevezetésével szembeni ellenállást több kis politikai alakulat is a zászlajára tűzte, az AfD története szempontjából a Szabad Polgárok Szövetsége (BFB) az érdekes, amely egy gazdaságilag liberális, politikailag konzervatív erő szeretett volna lenni. Néhány év alatt elhalt, de az emberek nem tűntek el mögüle, sőt néhányan az AfD első lépéseinél is jelen voltak.

A realitypárt születése

Angela Merkel 2010 márciusában ország-világ előtt megígérte a Bundestagban, hogy nem fog mentő­övet dobni a súlyos gazdasági válságba került görögöknek, majd néhány órával később mégis megszavazta a segítséget az EU-csúcson.

Ez rögtön felpiszkálta az euróval szembeni ellenérzéseket nemcsak a németországi közvéleményben, hanem közgazdászkörökben is. Mi az, hogy nincs alternatíva? Dehogy nincs: hagyni kell az eurót a csudába, és szépen vissza kell térni a nemzeti fizetőeszközökhöz. Egy 2018-as kutatás szerint a németek 38 százaléka még mindig átszámítja márkába az euróban megadott árakat a boltban, főleg akkor, ha valami feltűnően sokba kerül. Van alternatíva.

Valami ilyesmi foroghatott az AfD-alapítók – nota bene: közgazdászok, professzorok és polgári pártok másodvonalbeli tagjai – fejében, amikor 2010 őszén először szakmai vitákat szerveztek, majd fokozatosan, az euróválság mélyülésével párhuzamosan nyitni kezdtek a nyilvánosság felé. És a nyitás sikeres volt: amikor az Alternatíva Németországért 2013 áprilisában megtartotta hivatalos alakuló gyűlését, már tizenhat tartományi szervezete és majdnem tízezer tagja volt.

Jól jellemzi a későbbi fejlődést, hogy

Ennek elsősorban az az oka, hogy mivel az akkoriban még az euróválságot tematizáló AfD sem a Bundestag-választáson, sem pedig a tartományi voksolásokon nem szerepelt kiemelkedően, a tagság egy jelentős része új, konzervatívabb és populistább élekkel akarta bővíteni a párt profilját, ami a kezdetektől fogva hatalmas belső vitákat generált. Ezek a konfliktusok mind nagy médiafigyelem mellett zajlottak, s talán nem túlzás azt állítani, hogy az AfD professzorpártból rövid úton realitypárttá változott.

A jobboldal felé való vonakodó nyitás 2014-re meghozta gyümölcsét. A tavaszi EP-választáson az Alternatíva Németországért hét képviselőjelöltje is jegyet válthatott a brüsszeli expresszre Bernd Lucke vezetésével. Nem sokkal később a szász­országi, a türingiai és a brandenburgi választáson ismét nagy sikert könyvelhetett el a fiatal párt, hiszen mindhárom tartományban sikerült bejutnia a törvényhozásba, két esetben 10 százalék feletti eredménnyel. Ez leginkább arra vezethető vissza, hogy

mint akár a szövetségi szintű párt, akár a nyugat-németországi testvérszervezetek, ami jobb fogadtatásra talált a választóknál.

Ez a momentum két hosszú távú folyamat kezdete is volt. Egyrészt ekkor indult meg a középpártok néppárti jellegének máig tartó eróziója keleten, másrészt ekkor dőlt el az is, hogy az AfD mérsékelt, polgári szárnya nem sokáig uralhatja majd a tömörülést – hiszen a sikereket nem ő szállítja.

Ironikus fordulat: a nyugatnémet tudományos, gazdasági és politikai felső középosztály protestpártjából az AfD épp azoknak a politikai közösségévé kezdett válni, akik az előbbiek által levezényelt német gazdasági és politikai egyesülés fő kárvallottjai voltak.

Az áttörés felé

A kelet-németországi szervezetek megerősödése belső feszültséget okozott. A türingiai szervezet vezetője,

amiben nyilvánosan keringőre hívta a mérsékelt politizálásra törekvő pártvezetést. Egy ilyen lépés más német formációkban szinte elképzelhetetlen lett volna, ám az AfD soha nem működött úgy, mint mások. A pártot irányító trióból Bernd Lucke a szabályzat megváltoztatásával szerette volna rendezni a konfliktust. Tervei szerint a hármas „fejedelemség” egyfős vezetéssé alakult volna át: a kifelé tekintgető Konrad Adam mehetett volna a dolgára, a radikálisokkal kokettáló Frauke Petry kereshetett volna magának egy szimpatikus tartományi szervezetet, ő maga pedig stabilizálta volna a mérsékeltek uralmát.

De Lucke álma túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az AfD 2015-ös esseni kiszavazóshow-ján a küldöttek hazaküldték őt, Petryt 60 százalék körüli eredménnyel megerősítették társelnöki pozíciójában. A leforrázott Bernd Lucke helyére a helyi mércével még mindig mérsékeltnek számító Jörg Meuthent küldték az AfD-villába, amivel lezárult a németországi viszonylatban egyedinek számító hármas párt­vezetés korszaka is. Lucke leváltása a megmaradt mérsékelteknek is intő jel volt: innentől már tényleg nem sok esély mutatkozott arra, hogy az AfD valaha is polgári pártként fog politizálni – igaz, Meuthen részéről még a 2020-as évek elején is voltak erre irányuló, érdeklődés hiányában hamvába haló törekvések.

Ám az AfD-sztori, akár egy jó reality, a vonalasok hatalomátvétele után sem vált unalmassá.

hogy vezetői egy időre még egymás hátba szurkálásával is felhagytak. Ennek meg is lett az eredménye: 2016-ban több nyugat-németországi választáson is 10, keleten pedig 20 százalék fölé jutott a párt.

Miközben pár keleti AfD-politikus holokauszt­relativizáló kijelentésekkel gondoskodott arról, hogy a sajtó 2017-ben is szorgalmasan cikkezzen a pártról, a vezetésben újabb hatalmi harc körvonalazódott, amiből ezúttal Frauke Petry került ki vesztesen. A tagságnak elege lett autoriter stílusából, s a kölni pártgyűlésen Alexander Gaulandot választotta a helyére.

Gauland a párt egyik listavezetője is lett – a leszbikus közgazdásszal, Alice Weidellel közösen – a kora őszi Bundestag-választáson; itt az AfD sikeresen szerepelt: 12,6 százalékos eredménnyel bejutott az országos törvényhozásba.

Túl a csúcson

Hat év távlatából ez tűnik az AfD legsikeresebb időszakának: népszerűsége a migrációs válság és a Nyugat-Európát megrázó terrortámadások következtében addig nem látott magasságokba emelkedett. A 2019-es brandenburgi, türingiai és szász tartományi választás egyértelművé tette, hogy Kelet-Németországban szilárd a társadalmi bázis, és érzéketlen a párt botrányai iránt; ám az ez időszakban elért nyugati eredmények mind elmaradtak a koráb­biaktól. Vagyis az Alternatíva Németországért még annak ellenére sem mindenhol alternatíva, hogy a szavazóbázisát kutató felmérések kimutatták: az AfD egyébként a középosztálybeliek pártja.

Ennek az lehet az egyik oka, hogy a szervezet életét azóta is meghatározó hatalmi harcokban mind többször diadalmaskodtak a radikálisabb, alsóbb társadalmi osztályokból származó jelöltek, s ők a párt ideológiai tartalmának átalakulását – silányulását – is elősegítették. Jó példa lehet erre a szobafestő Tino Chrupalla, aki Jörg Meuthen utódja lett a társelnöki pozícióban. Az értelmiségi szereplők háttérbe szorulása azzal is jár, hogy

a koronavírus-válságra az összeesküvés-elméletek terjesztése, az ukrajnai háborúra pedig a lágy – és a párt hagyományaiból egyébként következő – oroszbarátság volt a felelet.

Németország politikai helyzete, a megélhetési költségek drasztikus növekedése átmenetileg kellemes helyzetet teremthet az AfD-nek, mert a párt most egyszerű, populista üzenetekkel is a felszínen maradhat. Az idei – bajorországi, brémai, hesseni – tartományi választások esélyese egyértelműen nem az AfD, így a valódi kérdés talán nem is az, hogy ezeken hogyan szerepel, hanem az, hogy a jövő évi kelet-németországi választásokon milyen eredményt ér majd el.

A 2019-es nagy sikerek megismétléséhez a párt ideológiai felfrissülésére is szükség van –

Bizonytalan azonban, hogy a vezetés képes lesz-e ily módon megtermékenyítőleg hatni a második ikszbe lépő AfD-re.

Nyitókép: Az Alternatíva Németországért támogatói egy 2014-es kampányeseményen. Forrás: Shutterstock