Aki lebecsüli ennek a népnek a tájékozódási képességét, aki sutba veti történelmi tapasztalatait, nem tudja, mit beszél.
„Azt mondja egy nyugati ismerősöm – ország, név nem fontos, csak annyi, hogy egy metropoliszban él, nyilván bangladesiek, filippinók és szudániak tőszomszédságában –, hogy mi, magyarok nem ismerjük a multikulturalizmust. Hogy nem élünk együtt idegenekkel, nem tudjuk őket beolvasztani, fogalmunk sincs, mit kezdjünk velük. És hogy a nyomorúságunk ebből fakad: hogy tudniillik nem ismerünk másokat, nincsenek tapasztalataink arról, milyen eredményes csapatjátékot űzni az egyérintőzés helyett.
Ha magam elé terítem a magyarság képzeletbeli, nagy öröktérképét, elég jól fest a kritikus nyugat-európai okostojásokéhoz képest. Ezen a térképen először is ott látom a magyarság családjába réges-régen betagozódott hajdani maradványokat, jövevényeket: székelyeket, kunokat, jászokat, hajdúkat, palócokat, csángókat, matyókat – mindenkit, aki külön jellemvonásokkal, tulajdonságokkal él köztünk ma is. Ismerem őket személyesen, közösségileg, jártam náluk százszor, ezerszer, hagyományrendszerük, felfogásuk, nyelvük, kultúrájuk az enyém is. Pedig ők máshonnan érkeztek, máshol vannak, mégis egybetartozunk (bennem székely, kun és jász vér is van, lehet, ami lényegtelen persze, csak jelzem, hogy a vér is a befogadásra kötelez).
A cigányokról hadd formáljunk mi is szerény véleményt, vagy fél évezrede együtt élünk, ismerjük készségeiket, tudásukat, tudjuk, hogyan játszott a cigánybanda magyar úrnak, szegény embernek, csatázó honvédnek, valamint Jávor Pálnak is napokkal a halála előtt, de a mai gondjaikat is látjuk, ahogyan azzal is tisztában vagyunk, milyen családi, közösségi szokásaik vannak, nem beszélve a nyelvükről, ami részben már a magyar nyelvnek is része, hiszen beépültek szavaik, kifejezéseik.
Aztán itt vannak a szomszéd népek. Románok, szlovákok, szerbek, horvátok, ukránok, szlovének, osztrákok – náluk annyiszor járt és jár az ember, hogy röstelkedve már az ő országukat is szülőföldünknek látjuk. Trianonra gondolva pláne, ezerszeresen is. A távolabbi szomszédok, a csehek, lengyelek, bosnyákok, albánok és bolgárok, a többiek is nagyon jól ismertek előttünk. Értjük a vallásukat, bejártuk az országukat, tudjuk, milyen sorsközösség fűz össze bennünket. Mivel ők is ismernek bennünket, megértjük egymást.
(...)Magyarnak lenni hajós vállalkozás: igen, mi kikötünk a világ valamennyi kikötőjében. Aki lebecsüli ennek a népnek a tájékozódási képességét, aki sutba veti történelmi tapasztalatait, nem tudja, mit beszél. Semmiféle multikultit nem kell tanulnunk, hiszen gyakorlatilag mindenütt ott vagyunk. De nemcsak ott vagyunk, figyelünk és elemzünk is. Ezeket a tapasztalatokat kreativitássá, munkaszeretetté gyúrja az idő, ha pedig az ember tudja, mit akar, értéket is választ magának. Aki nem, az lemarad, és liberális nézetekkel palástolja fogyatékosságait.”
Nyitókép: Pixabay
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Büntethetővé tették Szlovákiában az 1945 után a magyarok és németek kollektív bűnösségét kimondó, máig érvényben lévő Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését. Tokár Géza felvidéki politológust kérdeztük, mi folyik Szlovákiában.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Az Eurostat friss számai porrá zúzták az ellenzéki riogatást: kiderült, hogy Ausztriában és Szlovákiában is nagyobb a drágulás, mint nálunk, hiába fizetnek euróval.
Még ő is meglepődött.
