Puzsér Róbert öngólt fejelt

2022. november 24. 7:01

Constantinovits Milán
Mandiner
Ha Dzsudzsák teljesítményét támadjuk, nem árt következetesnek lenni.

Az Index csatamezején szaladt neki Puzsér Róbert a válogatottsági rekordot elérő Dzsudzsáknak, és állította párhuzamba pályafutását Orbán Viktoréval; nagy ígéretet követő nagy csalódásként aposztrofálva őket. Mivel a párhuzamos életrajzban engem is megszólít, visszalövöm a labdát. Puzsér publicisztikájában a Dzsudzsák-búcsúztatómra utal, így koncentráljunk most a focira.

Hosszasan taglalja a válogatottságtól frissen visszavonult Dzsudzsák kétségkívül lefelé lépdeső karrierjét, borongva idézve fel a csapatválasztások sorát a PSV-től a sivatagi végállomásig. Nyomatékosítva a karrierdöntések elhibázottságát Puzsér a kommunizmussal megalkuvó magyarokkal példálózik, miközben 

érvkészletét épp a diktatúra naftalinszagú szekrényből húzza elő. 

Ugyanis a nagyívű puzsériáda laza eleganciával ível át a szabad választás rémisztőnek tűnő lehetősége fölött.

A keményvonalas szocialista sportvezetés sajátossága volt, hogy elvtársi jóváhagyás nélkül nem igazolhattak jobbra-balra a kor sztárfutballistái. Gyakran a kívánatos irányt is megszabták, hiszen a kádári futballpolitika előszeretettel mikromenedzselt, alakítgatta saját elképzelései szerint a klubok összetételét.

Más analógiával élve: Puzsér testesíti meg azt az egyszeri megyei falufilozófust, aki két csavarós körte becsavarása után osztja meg környezetének az általa ideálisnak vélt karrierdöntéseket. Hogy ki és miért nem úgy lett csillag a foci firmamentumán, ahogy ő megmondta.

Mi, magyarok egyébként is oly nagyon szeretünk eltékozolt tehetségekről értekezni, alig fátyolozott malíciával a hangunkban. „Igen, lehetett volna belőle BL-győztes, de hát a pénzt választotta. Pedig ha elfogadja az Arsenal/Milan/Dortmund stb. ajánlatát, minden másképp történik”, és így tovább. Kéjes örömmel ítélkezünk és utálkozunk, hiszen oly kellemes ilyenkor érezni az erkölcsi felsőbbrendűség önigazoló langymelegét. 

Mi másképp döntöttünk volna! Tényleg, Róbert?

Na de vissza Dzsudzsákhoz!

Több volt a pályájában? Minden bizonnyal. Befért volna a PSV után szinte bármelyik topligás együttesbe? Efelől sem lehet kétségünk.

De van akármilyen morális alapunk elítélni azért, mert más utakat választott? Marhára nem.

Nekünk egyetlen szemszögből van bármiféle erkölcsi felhatalmazásunk megmázsálni az ő teljesítményét. Nemzeti színekben, Magyarországot képviselve mit tett le az asztalra, megszakadt-e a címeres mezben hazánkért, avagy sem. És ebben az egyetlen, jogosan megítélhető dimenzióban nem mondhatunk mást, minthogy 

ez az ember tizenkét éven át, száznyolc válogatott meccsen végig brusztolt, szívét-lelkét kitette. 

És igen, a százkilencediken is. Igazi csapatkapitányként vezette azt a tizenegyet, ami 2016-ban egy pár szívdobbanás erejéig jobban összeforrasztott minket, mint bármi az elmúlt harminc évben.

Ja, és mellesleg bődületesen nagy gólt akasztott a románoknak is. Igen, ezek a lélekemelő pillanatok számítanak, és ezek nem történhettek volna meg Dzsudzsák nélkül. Aki látta az öltözői beszédét a norvég meccs előtt, tudja, a pályán kívül is vezéregyéniség volt. Pontosan olyan, amilyennek a nemzeti tizenegy kapitányát képzeljük.

Puzsér végül oda konkludál, hogy Dzsudzsák válogatottsági rekordja a teljesítmény megcsúfolása. Emígyen: „Az a tény, hogy az illiberális rezsim Dzsudzsák Balázsból gyártja le Orbán Viktor és a magyarok kedvenc sportágának válogatottsági rekorderét, bármi egyébnél hívebben példázza a teljesítmény hazai mellőzésének és megvetésének kontraszelektív természetét.”

A rekordszámú, több szövetségi kapitány bizalmát élvező, folyamatos válogatottság mi, ha nem a minőség mintapéldája? Az Európa-bajnokság meglepetésmeccsei, a csapatkapitányság a Dárdai-, Storck-, majd Rossi-érában, a társait tüzelő, űző, hajtó mentalitás igenis példaértékű teljesítmény. És amit írtam, továbbra is tartom: gondoljunk bármit bulvárba merülő magánéletéről, a politikai szimpátiáról, a lejtmenetes klubkarrierről, 

az utóbbi húsz év legjobb képességű játékosa volt Dzsudzsák. 

A magyar válogatottban nyújtott teljesítményét Gera Zoltán és Szalai Ádám mellett senki sem tudta megközelíteni az ezredforduló után. Ezért pedig jogosan jár ki a süvegemelés.

A Dzsudzsák-karrier szarkasztikus és szemellenzős kritikája épp a minőséget számon kérve rántja a minőségtelenségbe a diskurzust. Önelégült öngól, de nem is baj. Lehetőséget adott arra, hogy újra beszélhessünk teljesítményről, minőségről, identitásról. És ezek számítanak.

 

Fotó: MTI

Összesen 56 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés