A jobboldal lázadása

2022. november 24. 16:06

Fürjes Balázs
Mandiner
Dühös a baloldal. Próbálja így, próbálja úgy, de a magyarok nem kérnek belőle.

A progresszív baloldal dühös. Ez az egyik tanulsága a Baranyi Krisztinával, a tábor egyik főalakjával folytatott szabadságvitámnak. Ő azt mondta, csak az minősüljön újságírónak és sajtóterméknek Magyarországon, akit ő annak tart. Aki megfelel az általa támasztott önkényes politikai feltételeknek. Szerinte a progresszív baloldal privilégiuma osztályozni a médiumokat, egyeseket valódi szerkesztőségnek, újságírónak minősíteni, másokat kirekeszteni a szakmából, és megfosztani az újságírói, szerkesztőségi minőségtől. Ezzel szemben én azt mondtam, hogy nem a szükségképpen pártos politikusok feladata eldönteni, ki lehet Magyarországon újságíró; hogy a sajtó működésének egyetlen korlátja az alkotmányos rend; továbbá hogy mi sosem vennénk el a velünk szemben kritikus, sokszor méltánytalan baloldali sajtó szólás- és véleményszabadságát. A vitát lefolytattuk, a progresszív baloldal meg beindult, és újra elemi dühvel esett neki a jobboldalnak, a jobboldali sajtónak.

De miért dühös a baloldal, amikor a jobboldal a szabadságot védi? Miért ront nekünk, ha kiállunk igazunkért, vagyis hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem baloldali privilégium, a szólásszabadság baloldalt és jobboldalt egyaránt megillet, a magyar embereknek pedig joguk van sokféle véleményt, álláspontot megismerniük? Miért az engesztelhetetlen düh, ha kimondjuk: nem, a progresszív baloldal sem felsőbbrendű, felkent és kiválasztott az uralomra és ítélkezésre? Hogy nem, a progresszívoknak sincs előjoguk, monopóliumuk társadalmi-politikai kérdésekben, értékvitákban megfellebbezhetetlen ítéleteket hirdetni, megmondani a tutit. Hogy nem ők, vagyis a balosok a zsűri, ideológiájuk pedig nem egyetemes mérce.

Az ok egy húsz éve tartó és ma is zajló lázadás. A baloldalt évek óta az bosszantja, hogy a jobboldalnak az évezred kezdetén volt mersze fellázadni a posztkommunista hegemónia és a balliberális világtrendek ellen. E lázadás már önmagában bűn, afféle eredendő, az pedig már mindennek a teteje, hogy a lázadás sikerre vezetett.

Az még a kisebbik baj, hogy Magyarországon a jobboldal megkérdőjelezte azt a képletet, hogy a világ természetes és egyedül helyes rendje a baloldal másokat kirekesztő, lenéző és megbélyegző, önmagát felsőbbrendűnek és mindenkinél haladóbbnak, okosabbnak tartó, a gazdasági és kulturális javakat monopolizáló önkényes rezsimje. Az igazi baj, hogy a jobboldal sikeresen fellázadt, és demokratikus eszközökkel, demokratikus politikai versenyben, önerőből, saját teljesítménnyel, jelentős versenyhátrányból indulva, kizárólag (mert másképp lehetetlen!) a magyar emberek támogatásával ki is pukkasztotta a baloldali lufit, és a történelem szemétdombjára hajította az egész posztkomcsi-ballib vircsaftot. Hát ezért a düh.

A jobboldal lázadása folytatódik, mindaddig, amíg védenünk kell a normalitást és a szabadságot”

Pedig volt miért fellázadnunk! 1990-ben a kommunista diktatúra után beköszöntött a posztkommunista hegemónia. Ennek csak a 2010-es nagy győzelem, vagy még inkább az új, nemzeti Alaptörvény 2012-es hatálybalépése vetett véget. E két évtizedben a baloldal uralt mindent, aminek gyökere a rendszerváltozás előtti évekre nyúlik vissza.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején a baloldali elit átmentette politikai, kulturális és gazdasági hatalmát. A kommunista diktatúra utolsó éveiben a technokrata-liberális stichű reformkommunista elitek voltak hatalmon, demokratikus legitimáció nélkül. Ők kormányoztak, uralták a közigazgatási pozíciókat, kezükben volt a gazdaság­irányítás és az állami vállalatok vezetése, dominálták az igazságszolgáltatást és a diplomáciai kart. Kizárólagosan uralták a kultúra, a sajtó és a nyilvánosság hatalmi pozícióit. A békés átmenet számukra busás átmentés volt. 1990-ben a reformkommunisták szövetségre léptek a rendszerváltást eláruló, marxista indíttatású, internacionalista fővárosi értelmiségi elittel. Amikor Antall József 1990-ben hivatalba lépett, demokratikusan választott kormánya kiszolgáltatott volt. Ki volt szolgáltatva a mozgás­teret nem hagyó, a (reform)kommunisták előállította gazdasági csődhelyzetnek és a minden ágazatban és a nyilvánosságban is hivatalban lévő baloldali vezetői rétegeknek.

Az 1990 és 2010 közötti húsz évben valójában mindig a baloldal volt hatalmon. Akkor is, ha éppen nem kormányozott. Hatalmát mindvégig biztosította a személyi és szervezeti hálózatként működő posztkommunista mély­állam, a privatizált gazdasági erőfölény és a sajtóban, a nyilvánosságban fenntartott durva túlsúly. Az első szabad választást követő két évtized a baloldal ideje volt. Ő határozta meg a napirendet, ő értelmezte a világot, ő akart megítélni mindent és (át)nevelni mindenkit. Természetes és egyedül üdvös állapotnak tartották és tüntették föl, hogy a baloldal diktál, hogy mindenki felett lebegő orákulumként egyedül ő van hivatva végrehajtani, szabályokat alkotni, igazságot szolgáltatni, tájékoztatni, értelmezni, véleményt mondani.

Emlékszünk erre az időre. És megbélyegzettségünkre. Aki nemzetről beszél, rasszista, de minimum nacionalista. Aki a magyar érdekek érvényesítését képviseli, soviniszta. Aki a határon túli magyarokért lép fel, revizionista. Aki történeti hagyományokról és örökségről szól, retrográd. Aki családpolitikát akar, és aggódik a demográfiai hanyatlás miatt, nem elég modern. Aki megkérdőjelezi a neoliberális tanokat és a globalizációt, mucsai és nem européer. Akinek fontos a kereszténység, kirekesztő és haladásellenes. Aki azt mondja, merjünk nagyok lenni, az felelőtlen, hőzöngő, és nincs tisztában az úgynevezett realitásokkal. Hazaszeretet, nemzeti szuverenitás és keresztény kultúra szitokszó és nevetség tárgya volt e húsz év alatt a közbeszédben.

Nem csoda, hogy 2002-ben, felemelő négy év és páratlan kormányzati teljesítmény után a fiatal jobboldal is megbukott. Megbuktunk, mert a baloldali mélyállammal és média­fölénnyel szemben nem voltunk elég erősek és egységesek. Óriási volt a csalódás és az elkeseredettség. Ebből lett aztán építő energia. A 2002-es bukás nélkül nincs a 2010-es nagy győzelem és mindaz, ami azóta történt.

Mert 2002-ben a jobboldal fellázadt. Orbán Viktor vezetésével egységbe szervezte önmagát, és az egységes tábor egyetlen zászlajára kitűzte a belülről vezérelt, önmaga tengelye körül forgó, szabad Magyarország eszményét. A polgári körök elsöprő erejű mozgalmával, a Fidesz néppárttá szélesítésével és a jobboldali nyilvánosság újjászervezésével indult az út, amely az önbecsülésében, összetartozásában és önrendelkezésében megerősödő Magyarországhoz vezetett.

A jobboldal lázadása a józan ész, a hazaszeretet és a normalitás lázadása volt a posztkommunista hegemónia és a balliberális téveszmék ellen. Lépésről lépésre szabadítottuk föl a hazát. Nem önkényesen, hanem mert a magyar emberek velünk tartottak, és azóta is támogatnak minket. A jobboldal lázadásából Magyarország lázadása lett. És Magyarország kitart e lázadásban.

Nos, ezért olyan dühös a baloldal. Dühét tetézi tehetetlensége. Próbálja így, próbálja úgy, saját erőből meg idegen pénzből, de a magyarok nem kérnek belőle. Közben a jobboldal lázadása folytatódik. Mégpedig mindaddig, amíg védenünk kell a normalitást és a szabadságot. Továbbra is szemben az árral, tüske a köröm alatt, bot a küllők között. Mégis és csak azért is. Szemben hatalmasokkal, progresszív fő­sodorral, eltörlésesekkel, mesterkélt és hamis emberképpel, birodalmi föderalistákkal. A globális progresszív baloldallal. Megvédve szuverenitásunkat és nem hagyva átnevelni magunkat. A progresszió meg csak dühöngjön tovább, ha úgy tetszik neki. Szabad ennek is lennie. Az ajtót pedig a nemzeti egység érdekében nyitva kell hagynunk, hátha lesz egyszer másképp, más baloldal. Mert csak az erősebb lehet nagyvonalú, és a kiengesztelődés a politikában is gyümölcsöt terem. Nekünk bizonyosan eszményünk marad a szokásait, hagyományait, kultúráját, nyelvét és történetét, azaz önazonosságát megtartó, lélekszámában, szellemi és anyagi javaiban gyarapodó Magyarország. Ezért érdemes kitartani, nemde, lázadók?

A szerző a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára.

Nyitóképen: A Fidesz–KDNP eredményváró rendezvénye a 2010-es országgyűlési választás második fordulóját követően a főváros V. kerületében, a Vörösmarty téren. Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Összesen 57 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szerintem te már sejted, hogy uniós pénz nélkül is boldogulni fogunk. Nem az unió pénze jelenti az üdvösséget, hiánya megéri azt titeket itthon kussoltassunk.

Ne erőlködj, ebből nem fogsz jól kijönni. Az EU többi tagállama azt csinál, amit akar, ezt Orbán rájuk hagyja. Arra koncentrál, hogy a számunkra káros ökörségekből kimaradjunk, és ez eddig sikerül. Miért kéne neki szembe menni azzal, ha mások saját kárukra tesznek?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés