A jobboldal lázadása

A progresszív baloldal dühös. Ez az egyik tanulsága a Baranyi Krisztinával, a tábor egyik főalakjával folytatott szabadságvitámnak. Ő azt mondta, csak az minősüljön újságírónak és sajtóterméknek Magyarországon, akit ő annak tart. Aki megfelel az általa támasztott önkényes politikai feltételeknek. Szerinte a progresszív baloldal privilégiuma osztályozni a médiumokat, egyeseket valódi szerkesztőségnek, újságírónak minősíteni, másokat kirekeszteni a szakmából, és megfosztani az újságírói, szerkesztőségi minőségtől. Ezzel szemben én azt mondtam, hogy nem a szükségképpen pártos politikusok feladata eldönteni, ki lehet Magyarországon újságíró; hogy a sajtó működésének egyetlen korlátja az alkotmányos rend; továbbá hogy mi sosem vennénk el a velünk szemben kritikus, sokszor méltánytalan baloldali sajtó szólás- és véleményszabadságát. A vitát lefolytattuk, a progresszív baloldal meg beindult, és újra elemi dühvel esett neki a jobboldalnak, a jobboldali sajtónak.

De miért dühös a baloldal, amikor a jobboldal a szabadságot védi? Miért ront nekünk, ha kiállunk igazunkért, vagyis hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem baloldali privilégium, a szólásszabadság baloldalt és jobboldalt egyaránt megillet, a magyar embereknek pedig joguk van sokféle véleményt, álláspontot megismerniük? Miért az engesztelhetetlen düh, ha kimondjuk: nem, a progresszív baloldal sem felsőbbrendű, felkent és kiválasztott az uralomra és ítélkezésre? Hogy nem, a progresszívoknak sincs előjoguk, monopóliumuk társadalmi-politikai kérdésekben, értékvitákban megfellebbezhetetlen ítéleteket hirdetni, megmondani a tutit. Hogy nem ők, vagyis a balosok a zsűri, ideológiájuk pedig nem egyetemes mérce.

Az ok egy húsz éve tartó és ma is zajló lázadás. A baloldalt évek óta az bosszantja, hogy a jobboldalnak az évezred kezdetén volt mersze fellázadni a posztkommunista hegemónia és a balliberális világtrendek ellen. E lázadás már önmagában bűn, afféle eredendő, az pedig már mindennek a teteje, hogy a lázadás sikerre vezetett.

Az még a kisebbik baj, hogy Magyarországon a jobboldal megkérdőjelezte azt a képletet, hogy a világ természetes és egyedül helyes rendje a baloldal másokat kirekesztő, lenéző és megbélyegző, önmagát felsőbbrendűnek és mindenkinél haladóbbnak, okosabbnak tartó, a gazdasági és kulturális javakat monopolizáló önkényes rezsimje. Az igazi baj, hogy a jobboldal sikeresen fellázadt, és demokratikus eszközökkel, demokratikus politikai versenyben, önerőből, saját teljesítménnyel, jelentős versenyhátrányból indulva, kizárólag (mert másképp lehetetlen!) a magyar emberek támogatásával ki is pukkasztotta a baloldali lufit, és a történelem szemétdombjára hajította az egész posztkomcsi-ballib vircsaftot. Hát ezért a düh.

Pedig volt miért fellázadnunk! 1990-ben a kommunista diktatúra után beköszöntött a posztkommunista hegemónia. Ennek csak a 2010-es nagy győzelem, vagy még inkább az új, nemzeti Alaptörvény 2012-es hatálybalépése vetett véget. E két évtizedben a baloldal uralt mindent, aminek gyökere a rendszerváltozás előtti évekre nyúlik vissza.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején a baloldali elit átmentette politikai, kulturális és gazdasági hatalmát. A kommunista diktatúra utolsó éveiben a technokrata-liberális stichű reformkommunista elitek voltak hatalmon, demokratikus legitimáció nélkül. Ők kormányoztak, uralták a közigazgatási pozíciókat, kezükben volt a gazdaság­irányítás és az állami vállalatok vezetése, dominálták az igazságszolgáltatást és a diplomáciai kart. Kizárólagosan uralták a kultúra, a sajtó és a nyilvánosság hatalmi pozícióit. A békés átmenet számukra busás átmentés volt. 1990-ben a reformkommunisták szövetségre léptek a rendszerváltást eláruló, marxista indíttatású, internacionalista fővárosi értelmiségi elittel. Amikor Antall József 1990-ben hivatalba lépett, demokratikusan választott kormánya kiszolgáltatott volt. Ki volt szolgáltatva a mozgás­teret nem hagyó, a (reform)kommunisták előállította gazdasági csődhelyzetnek és a minden ágazatban és a nyilvánosságban is hivatalban lévő baloldali vezetői rétegeknek.

Az 1990 és 2010 közötti húsz évben valójában mindig a baloldal volt hatalmon. Akkor is, ha éppen nem kormányozott. Hatalmát mindvégig biztosította a személyi és szervezeti hálózatként működő posztkommunista mély­állam, a privatizált gazdasági erőfölény és a sajtóban, a nyilvánosságban fenntartott durva túlsúly. Az első szabad választást követő két évtized a baloldal ideje volt. Ő határozta meg a napirendet, ő értelmezte a világot, ő akart megítélni mindent és (át)nevelni mindenkit. Természetes és egyedül üdvös állapotnak tartották és tüntették föl, hogy a baloldal diktál, hogy mindenki felett lebegő orákulumként egyedül ő van hivatva végrehajtani, szabályokat alkotni, igazságot szolgáltatni, tájékoztatni, értelmezni, véleményt mondani.

Emlékszünk erre az időre. És megbélyegzettségünkre. Aki nemzetről beszél, rasszista, de minimum nacionalista. Aki a magyar érdekek érvényesítését képviseli, soviniszta. Aki a határon túli magyarokért lép fel, revizionista. Aki történeti hagyományokról és örökségről szól, retrográd. Aki családpolitikát akar, és aggódik a demográfiai hanyatlás miatt, nem elég modern. Aki megkérdőjelezi a neoliberális tanokat és a globalizációt, mucsai és nem européer. Akinek fontos a kereszténység, kirekesztő és haladásellenes. Aki azt mondja, merjünk nagyok lenni, az felelőtlen, hőzöngő, és nincs tisztában az úgynevezett realitásokkal. Hazaszeretet, nemzeti szuverenitás és keresztény kultúra szitokszó és nevetség tárgya volt e húsz év alatt a közbeszédben.

Nem csoda, hogy 2002-ben, felemelő négy év és páratlan kormányzati teljesítmény után a fiatal jobboldal is megbukott. Megbuktunk, mert a baloldali mélyállammal és média­fölénnyel szemben nem voltunk elég erősek és egységesek. Óriási volt a csalódás és az elkeseredettség. Ebből lett aztán építő energia. A 2002-es bukás nélkül nincs a 2010-es nagy győzelem és mindaz, ami azóta történt.

Mert 2002-ben a jobboldal fellázadt. Orbán Viktor vezetésével egységbe szervezte önmagát, és az egységes tábor egyetlen zászlajára kitűzte a belülről vezérelt, önmaga tengelye körül forgó, szabad Magyarország eszményét. A polgári körök elsöprő erejű mozgalmával, a Fidesz néppárttá szélesítésével és a jobboldali nyilvánosság újjászervezésével indult az út, amely az önbecsülésében, összetartozásában és önrendelkezésében megerősödő Magyarországhoz vezetett.

A jobboldal lázadása a józan ész, a hazaszeretet és a normalitás lázadása volt a posztkommunista hegemónia és a balliberális téveszmék ellen. Lépésről lépésre szabadítottuk föl a hazát. Nem önkényesen, hanem mert a magyar emberek velünk tartottak, és azóta is támogatnak minket. A jobboldal lázadásából Magyarország lázadása lett. És Magyarország kitart e lázadásban.

Nos, ezért olyan dühös a baloldal. Dühét tetézi tehetetlensége. Próbálja így, próbálja úgy, saját erőből meg idegen pénzből, de a magyarok nem kérnek belőle. Közben a jobboldal lázadása folytatódik. Mégpedig mindaddig, amíg védenünk kell a normalitást és a szabadságot. Továbbra is szemben az árral, tüske a köröm alatt, bot a küllők között. Mégis és csak azért is. Szemben hatalmasokkal, progresszív fő­sodorral, eltörlésesekkel, mesterkélt és hamis emberképpel, birodalmi föderalistákkal. A globális progresszív baloldallal. Megvédve szuverenitásunkat és nem hagyva átnevelni magunkat. A progresszió meg csak dühöngjön tovább, ha úgy tetszik neki. Szabad ennek is lennie. Az ajtót pedig a nemzeti egység érdekében nyitva kell hagynunk, hátha lesz egyszer másképp, más baloldal. Mert csak az erősebb lehet nagyvonalú, és a kiengesztelődés a politikában is gyümölcsöt terem. Nekünk bizonyosan eszményünk marad a szokásait, hagyományait, kultúráját, nyelvét és történetét, azaz önazonosságát megtartó, lélekszámában, szellemi és anyagi javaiban gyarapodó Magyarország. Ezért érdemes kitartani, nemde, lázadók?

A szerző a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára.

Nyitóképen: A Fidesz–KDNP eredményváró rendezvénye a 2010-es országgyűlési választás második fordulóját követően a főváros V. kerületében, a Vörösmarty téren. Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd