Dzsudzsák után – köszönünk mindent, kapitány!

2022. november 21. 6:31
Generációs élményeket kaptunk, és a java csak most kezdődik.

„Megőrjít ez a Dzsudzsák-mánia!” – fakadt ki egy újságíró kollégám olyan 2006 táján. Érdeklődve kaptam fel a fejem, ugyanis korábban még nem hallottam ezt a különleges nevet. A magyar focit már évek óta nem követtem, mert bár a Fradi emlékezetes BL-menetelése gyermekkorom meghatározó nemzedéki élményévé vált, utána a válogatott szereplése élvezhetetlen kudarchalom volt.

Kollégámat az bosszantotta, hogy a lapok egymásra licitálva találgatták a Dzsudzsákra váró bombaszerződést, amivel majd a topbajnokságba kerülhet a hazai állóvízből. Ez egy évvel később be is következett, és ugyan a médiaturbulencia nem csillapodott, már volt miért figyelni a meccseket. Rövid idő alatt az akkor sem gyenge holland pontvadászat meghatározó alakja lett Dzsudzsák Balázs,

nevét már a jövő klasszisai között emlegették.

Azóta lepergett tizenöt év, és vasárnap válogatott rekorderként vonult vissza a nemzetközi futballtól, olyan legendákat előzve meg a szereplések számát tekintve, mint Puskás, Détári vagy épp Albert Flórián.

Dzsudzsák összes gólja a válogatottban

Természetesen e másfél évtizedben nem egyenes vonalon ívelt felfelé a pályafutása, mélységek és magasságok szédítő ütemben követték egymást. Arról komoly disputákat folytathatunk, hogy kisajtolta-e a maximumot a tekintélyes hosszúságú karrierjéből, és arról is, hogy érhetett volna-e véget az idegenlégióskodás a közel-keleti sivatagon kívül tekintélyesebb stadionban is. Vagy hogy a szakmai lehetőségeket elhomályosította-e bármikor a vagyonszerzés ígérete. Tény azonban, hogy az elmúlt húsz év talán legtehetségesebb és minden bizonnyal legnagyobb hatású játékosa húzta fel utoljára a csapatkapitányi karszalagot vasárnap este. Vele, Gerával és Szalaival

egy balsorsunkat végre megtörő generáció köszönt el,

és adta át a helyét egy szép reményeket ébresztő, megfiatalított csapatnak.

Az is tagadhatatlan, hogy régen volt olyan játékosunk, aki annyira meghatározta volna a közbeszédet, mint Dzsudzsák. És ez nem pusztán a bulvárlapoknak folyamatos muníciót kínáló életmódja miatt lehetett így, hanem azért is, mert a magyar fociról, a nemzetközi meccsekről, a nagy tornákról újra érdemesnek bizonyult beszélni. Újra azt érezhettük, hogy végre olyan válogatottunk van, ami kitartása, küzdeni tudása és élvezetes játéka okán minden biztatást megérdemel.

Az elmúlt néhány évben újra felkerültünk a világfutball térképére, és a lesajnált, esélytelenek nyugalmával induló tizenegyünk újra méltóvá vált az elődök monumentális emlékéhez. Na de miért is fontos mindez?

Mert a sokszor átkozott foci az identitásunk része. Puskás és az Aranycsapat olyan építőköve a magyarságtudatnak, mint Balczó András, Hosszú Katinka és az összes olimpiai katarzis. Minden gyarlósága ellenére, amit Dzsudzsák adott a magyar válogatottnak, és

amit ez a válogatott adott a magyarságnak, az semmivel sem helyettesíthető, nemzetemelő erő.

A régóta áhított Európa Bajnokság katlanjaiban zajló dráma lelkeket forrasztott össze, a válogatott sikereivel és kudarcaival együtt hullámzott a mi lelkünk is. A magyar és magyar között húzódó árkokon 2016 néhány csodás napja úgy emelt át minket, mint korábban semmi. A futball azt a katarzist adta, amire már évtizedek óta ki voltunk éhezve. És ami még fontosabb, jövőképet is kaptunk.

Ebben pedig Dzsudzsák Balázsnak elévülhetetlen érdemei vannak. Köszönünk hát mindent, kapitány!

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés