Azt sem tudom, tényleg, van-e bármiféle esély a transzgenerációs szolidaritásra

„Két ellentétes tendencia van. A kormány egyrészt egész generációkat vág zsebre. Már a sportakadémiák létrehozása is erről szólt: megvásárolni fiatal tehetségeket, és rajtuk keresztül mindazokat, akik rajonganak értük. Aztán a kormányzati politika beszivárgott az ösztöndíjprogramokon, különböző támogatási rendszereken keresztül az (épp át- és kiszervezés, leépítés alatt álló) egyetemekre. Az a huszonéves, aki most gyorsan felismeri a helyzetet, és hajlandó helyezkedni, az nagyon gyorsan, nagyon támogatott, nagyon felfelé ívelő karriert tudhat magáénak. Csak legyen lojális - megkérdőjelezhetetlenül. A generációvásárlás ott van a fesztiválprogramokon, a klubéletben, a szakmai és szabadidős programokon.

És mindeközben azokat, akik vagy ki akarnak maradni ebből az elköteleződési buliból, vagy egyenesen ellenvéleményt, kritikát fogalmaznak meg azokat módszeresen kicsinálják, marginalizálják. Elrettentő példaként használják generációjuk kevésbé autonóm, határozott tagjai számára. Már a mai harmincasok is ebbe nőttek bele (Karsay Dorottyáéktól erre felé) és így érkeztünk el a Junior Prima díjat át nem vevő Vilmányiig.

Gondolkodom, hogy történt-e bármiféle szervezett akció az ellen, hogy egész nemzedékeket kebelezzen be, korrumpáljon a hatalom. Nem tudok ilyenről, a Free SZFE-n kívül. De azt inkább a régi SZFE hagyományai, szakmai közössége mozgatta, mint az általános társadalmi-politikai tudatosság.

Ami az ellenzéki pártokat illeti azok sajnos engednek a politikai kannibalizmusnak. Egy mai huszonéves vagy betagozódik, vagy megszökik, más választása nem nagyon van. Nem tudom, melyik a nagyobb aljasság és krízis: az idős(ödők) szakmai és szociális ellehetetlenítése, vagy egész életpályák aláaknázása. Azt sem tudom, tényleg, van-e bármiféle esély a transzgenerációs szolidaritásra.”

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP