Mindig szerettem volna itthon is hasznos lenni – Kaáli Nagy Géza a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Édesapja neves szemészorvos volt, önt viszont a hatvanas évek elején elsőre nem vették fel az egyetemre. Mi volt a család „bűne”?

Ez elég hosszú történet. 1943-ban születtem Gyulán. Apám erdélyi lelkészcsaládból származott, az első világháború és hat év orosz hadifogság után beiratkozott a Debreceni Magyar Királyi Tudomány­egyetem orvosi karára, majd szemészként Csonka-Magyarországon praktizált. Az érkezésem idején éppen Békéscsabán – a nála huszonöt évvel fiatalabb anyám csabai volt –, így az első másfél-két évemet ebben a nyugodt, kedves, a zűrzavaros idők ellenére is derűs hangulatú városban töltöttem, egy tágas, szépen berendezett főtéri lakásban.

Mi történt?

Apámat behívták katonának, Debrecenben sebesülteket gyógyított, majd a fővárosi szemészeti klinikára került, ott, a pincében vészeltük át az ostromot is. A harcok végeztével – bár a nagyszüleim megüzenték, hogy Békéscsabán a lakásunk és a rendelő romokban hever, és a hangulat sem éppen barátságos velünk szemben – visszatértünk a városba. Nem sokkal később apámat letartóztatták azzal a váddal, hogy a vészkorszakban a rosszul látó zsidókat nem mentette fel a munkaszolgálat alól. Tíz év börtönt kapott, de csak egyet ült le belőle Gyulán, mert egy zsidó kollégája, akit a családjával együtt a szüleim bújtattak hetekig, közbenjárt az érdekében. Idő előtti szabadulásának viszont az volt az ára, hogy haladéktalanul távoznunk kellett a városból. Így kerültünk a román határ menti nagyon szegény kis faluba, Mezőgyánba, ahol apám magánorvos lett.

Gyulán született, Mezőgyánban nőtt fel, mégis orosházinak vallja magát. Hogy kerül a képbe Orosháza?

1948-ban újabb fordulat történt. Rákosiék rájöttek, hogy a szocializmus építése nem képzelhető el orvosok és mérnökök nélkül, így a politikai okokból félreállított emberek megint lehetőségekhez jutottak. A családunknak – közben megszületett az öcsém és a húgom is – ez újabb költözést jelentett. Előbb Sarkadra kerültünk, majd 1956 januárjában Orosházára, ahol apám végre visszatérhetett eredeti hivatásához, szemészfőorvos lett. A városban viszonylag eseménytelenül lezajló forradalom is itt ért bennünket, éppen nyolcadikos voltam. Az úgy­nevezett konszolidá­ció évében kezdtem el a középiskolát, ahol nem igazán éreztem jól magam,

a tanáraink túlbuzgósága és az ebből következő börtönhangulat. A sportot viszont kifejezetten szerettem, tornáztam, atletizáltam, a rúdugrás helyi rekordját talán még ma is én tartom.

Érettségi után jött az egyetem, pontosabban az elutasítás. Hogyan élte meg a kudarcot?

Sokáig nem foglalkoztatott a pályaválasztás kérdése, a sport mellett minden szabadidőmet kitöltötte az ulti, a ponyvaregények meg az udvarlás. Negyedikes koromban hirtelen rákapcsoltam a tanulásra, és úgy döntöttem, orvos leszek. Ebben nyilván közrejátszott az apai minta, bár a szüleim soha nem erőltettek semmit, az öcsém például építész, a húgom jogász lett. Érettségi után a Szegedi Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, és reménykedve vártam az értesítést. Hideg zuhanyként ért, hogy helyhiány miatt elutasítottak. Máig nem tudom az indokát, valószínűnek tartom, hogy a származásom miatt nem tartottak érdemesnek arra, hogy orvosnak tanuljak.

Egy évvel később fordult a kocka. Mi változott e rövid idő alatt?

Éppen akkor törölték el az osztály­idegen gyerekek mellé kötelezően odaírt X-et, és a szerencse is mellém állt. Érettségi után segédmunkásként dolgoztam egy teherautó-szerelő műhelyben, majd az orosházi baromfi-feldolgozóban, a Barneválban. Utóbbiban egy pártkapcsolatokkal rendelkező melós megígérte, hogy segít bejutni. Elvitt az egyik rokonához, az egyetem párttitkárához, aki megmondta, miből készüljek a felvételire. Mondanom se kell, a vizsga jól sikerült, és nemsokára megkaptam a régóta vágyott sikeres felvételi értesítőt. Attól kezdve minden erőmmel a tanulásra koncentráltam, aminek eredményeként 1968-ban átvehettem az orvosi diplomát.

Majd ezután szinte rögtön elhagyta az országot. Mi volt a döntés oka?

Az egyetemen tapasztalt apró aljasságok miatt

és az öcsémet is. Majd történt valami, ami megerősített az elhatározásomban. Szigorló orvosként egy évet a budapesti János-kórházban töltöttem, itt szerettem meg egyébként a szülészet-nőgyógyászatot. Szinte éjjel-nappal bent voltam, kis idő múlva már a szüléseknél, kisebb műtéteknél is kaptam apróbb feladatokat. Közben meghalt az osztály alorvosa, én pedig jeleztem, hogy a szigorlataim letétele után a helyére lépnék. A főorvos hamar kiábrándított, hogy a szocializmusban ez nem egészen így megy: mindegy, mennyit és milyen jól dolgozol, a kinevezésekről a minisztérium dönt, és nem feltétlenül szakmai alapon. Amikor ez világos lett, elkezdtem gyorsan angolul tanulni – könyvekből, lemezekről, rádióból, tanártól –, és elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elmenekülök ebből az igazságtalan és, legalábbis számomra, jövőtlennek látszó közegből.

Hogyan sikerült kijutnia az országból?

Hat állásra adtam be a jelentkezésemet, de mindenhonnan elutasítottak. Végül a csongrádi szülőotthonba kerültem, és közben tartalékos tiszti képzésen vettem részt. Mialatt „a hazát védtem”, a szüleim és az öcsém kiutaztak Ausztriába, ahonnan a testvérem már nem jött haza. A leszerelésem után én is nekiindultam, és kalandos körülmények között, egy IBUSZ-os társasutazás örve alatt elhagytam az országot. Jugoszlávián keresztül előbb Olaszországba mentem, onnan Bécsbe, ahol találkoztam az öcsémmel, és attól kezdve együtt szerveztük a kiutazásunkat az Egyesült Államokba. 1969. december 1-jén szállt le velünk a repülő New Yorkban.

Másnap pedig rögtön nekiálltak megvalósítani az amerikai álmot?

Abban, hogy ezt viszonylag rövid idő alatt mindketten megélhettük, rengeteg munkánk volt. És az eleje azért nem ment könnyen. Alapos nyelv­tudás és honosított diploma híján csak labor­technikus lehettem, közben

Az öcsém közben egy manhattani építész­irodában dolgozott műszaki rajzolóként, majd egy szintén emigráns magyar orvos fiának köszönhetően hamarosan a végzettségéhez illő munkát kapott.

Egy szerencsés találkozás révén nemsokára én is megtaláltam a helyemet, és szülész-nőgyógyász rezidensként munkába álltam a Cornell Egyetem gyakorlókórházában, ahol 1975. március 1-jén megkaptam a végleges kinevezésemet. Innentől pedig beindult a szekér, magánrendelőt nyitottam, volt olyan időszak, amikor négy helyen dolgoztam. 1972 és 1983 között hatezer gyereket segítettem a világra. A szülésekkel azért hagytam fel negyven­évesen, mert megnősültem és megszületett az első gyermekem, majd sorban még kettő. A feleségem amúgy szintén magyar, és szintén szülész-­nőgyógyászként dolgozott.

Hogyan, mikor kapcsolódott be a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején forradalmi újdonságnak számító lombikbébiprogramba?

Ebben az időben már egyre több laparoszkópiás beavatkozást is végeztem, mentorommal, Robert Landesman professzorral New York legnagyobb endoszkópos praxisát építettük ki, mellette

A laparoszkó­piás programunkban részt vett az Albert Einstein Orvostudományi Egyetem szülészeti és nőgyógyá­szati tanszékét vezető Irwin Merkatz is, az ő a hívására otthagytam a Columbiát, és velük kezdtem dolgozni. A nyolcvanas évek közepén pedig, amikor megvettem egy nőgyógyászati magánklinikát, a szolgáltatásaink körét kibővítettük a néhány évvel azelőtt indult lombikbébiprogrammal. Ebből nőtte ki magát aztán a magyarországi Kaáli Intézet, ami már ismert történet.

De az nem, miért határozott úgy, hogy hazahozza a tudását, és nem az Egyesült Államokban, hanem Magyarországon alapít intézetet.

Az ember soha nem felejti el a hazáját;

Mindig szerettem volna valahogy itthon is hasznos lenni, pláne, hogy az 1980-as évek elejétől egyre többet jártam Magyarországra. A Kaáli Intézet kétéves előkészület után 1992-ben nyílt meg az Istenhegyi úton, a segítségünkkel közel harmincezer gyermek született, ami bevéste a nevem a köztudatba. Azt talán kevesebben tudják, hogy más módokon is próbáltam-próbálok ma is a szülőföldem javára lenni. Amikor még Amerikában éltem, majd kétszáz magyar orvosnak nyújtottam ösztöndíjat az Egyesült Államokban, illetve kongresszusi részvételeket szerte a világon, mindezzel javítva a hazai betegellátás minőségét. Hasonló, százmillió forintos léptékű adományból épült egy természettudományi tehetséggondozó műhely az alma materemben, az Orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumban. Egykori gimnáziumomnak három és fél évtizede a legnagyobb mecénása vagyok, amit Orosháza díszpolgáraként erkölcsi kötelességemnek is érzek.

Ilyen jól fizetett Amerikában az orvoslás?

Egész életemben sokat dolgoztam, és hiszi vagy sem, ma is. Mi tagadás, az Egyesült Államokban fél évszázad alatt nagyon jól kerestem, emellett

Építészmérnök öcsémmel minden pénzünket amerikai ingatlanokba fektettük, közös kinti vállalatunk jelenleg is sikeres. Egy másik, immár három évtizedes folyamatos befektetésem maga a Kaáli Intézet volt. Miután az állam két évvel ezelőtt megvette, a teljes vételárat azonnal átváltottam dollárra, és visszautaltam az Egyesült Államokba, oda, ahonnan a befektetett összeg érkezett. Az viszont már a szerencsémnek köszönhető, hogy a dollár időközben jelentősen megerősödött a forinttal szemben. 
De, mint tudjuk, a üzleti szerencse is forgandó.

Néhány éve, amikor végleg hazaköltözött, meg­alapította a dörgicsei Kaáli Autó-Motor Múzeumot, mellette, régi hobbijának hódolva, Team Kaáli néven létrehozott egy, a múzeum színeiben a Balatonon versenyző, sikeres vitorláscsapatot. Nem tartja szerénytelenségnek, hogy mindent magáról nevezett el?

Egyáltalán nem. A Kaáli Intézet nevével eleve nem magamnak, hanem

Miután a név közismertté vált Magyarországon, kézenfekvő volt, hogy a múzeumot és a vitorláscsapatot is erre kereszteljük. Igaz, két éve a Kaáli Intézet állami tulajdonba került, és már nem így hívják, de ez egyáltalán nem zavar, hiszen a világ legtermészetesebb dolga, hogy az új tulajdonos nevet vált. Azon a dolgon pedig semmi nem változtathat, hogy a dörgicsei látogatók közt nap mint nap találkozom olyan szülőkkel, akik gyermekeiket az egykori intézetemnek köszönhetik. Többen elérzékenyülve, könnyes szemmel hálálkodnak, közös családi fotókra kérnek. Ezek a pillanatok az én szemembe is könnyeket csalnak.

Hasonló, nemzetközi szinten is jegyzett veterán­jármű-kiállítás nincs még egy az országban. Honnan jött az ötlet?

Azzal kezdődött, hogy néhány autót és a Harley-­Davidson motorkerékpáromat hazahoztam Amerikából, majd

Apám járműveinek beszerzése nem volt egyébként könnyű feladat. Az első, 1948-as, balkormányos Vauxhall Velox kocsinkból például mindössze egyet találtam, és az sem volt eladó, hosszas, meggyőző tárgyalások kellettek ahhoz, hogy végül mégiscsak a múzeumban díszelegjen. Édesapám annak idején az 1948-as londoni olimpia kalapácsvető bajnokától, Németh Imrétől vásárolt egy ilyet. Budapesten vettük át, én is ott voltam, és a hátsó ülésen kuksolva egészen Orosházáig tágra nyílt szemmel néztem a csodát. Németh Imre fia, Miklós, aki az 1976-os montréali olimpián gerelyhajításban világcsúccsal lett olimpiai bajnok, tavaly meglátogatott minket, nagyon meglepődött és elérzékenyült a szépen felújított kocsi láttán. Be is ült nosztalgiázni a hátsó ülésre, ahol gyerekkorában ugyanúgy kuksolt, mint annak idején én. Az ő aranyérmet érő dobását amúgy élőben láttam a montréali stadionban. Szürreális érzés volt már amerikai állampolgárként hallgatni a magyar himnuszt.

Más formában is követte, mi történik az ittho­niakkal?

A közélet – az amerikai és a magyar is – érdekelt, de édesapám életre szóló tanítását, vagyis hogy semmilyen pártnak ne legyek tagja, megfogadtam. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy ebből soha nem származott károm vagy előnyöm az életem során. Arra viszont büszke vagyok, hogy az első Orbán-kormány terjesztett fel a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésre, amelyet utódjától, a Medgyessy-kormánytól vehettem át. Ilyesmi nem sok emberrel történt meg Magyarországon, politikusokkal meg soha. Amúgy

hiszen a társasági élet egyik témája sokszor a politika.

Többször használta a beszélgetésünk során a szerencse szót. Jókor jó helyen lenni, lehet ez szimpla véletlen?

Nem vagyok különösebben vallásos, néha járok csak templomba, általában ünnepeken. Hiszek viszont egy felsőbb erő létezésében, amely a sorsunkat meghatározza. Ezt orvosként is sokszor megtapasztaltam. Például mi más magyarázat lehetne arra, hogy létrehozunk száz tökéletes embriót, beültetjük őket, mégis csak huszonöt gyerek lesz belőlük? Miért csupán ennyi, és miért pont ők? Erre nincs emberi magyarázat.

***