Persze hogy gyűlöli, hiszen vannak még emlékei gyerekkorából, amikor egyszer, véletlenül a nagymamája felolvasott neki egy Grimm-mesét – talán a Nyúl meg a sün meséjét. Az meg így kezdődik:
»Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam. Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is.«
Na már most, ennyiből is világosan látszik, hogy a Grimm fivérek meséi a legsötétebb »völkisch« világból valók, s mint ilyenek, a nácizmus első lépcsőfokát jelentik, ahogy erre a megvilágosodottak már oly helyesen felhívták a figyelmet. Mi mással is lenne magyarázható például az a kitétel, miszerint »az emberek a templomba ballagtak«. És ilyesmivel mérgezték sokáig szegény gyerekek lelkét. Ma már a mesében – ha egyáltalán előfordul ilyen bukolikus motívum – az emberek akkor is Pride-ra vagy nemátalakító műtétre ballagnak. De tényleg, hát tartsunk már mértéket!
De vissza a mi kis hülye Vörös Daninkhoz!
Szegénynek ezt a mesét olvasta fel a nagymamája, aki olyan régi vágású öregasszony volt, afféle boomer, sőt, egy »környezetszennyező disznó«, amint azt a mai német óvodások és kisiskolások szokták a német »közszolgálati« tévében énekelni karácsonyi meglepetésként a saját nagyszüleiknek. (Valahogy mégis csak elő kell készíteni azt a nagyszerű pillanatot, amikor majd Robert Habeck bejelenti, hogy a társadalmi sokszínűség és tolerancia és elfogadás és az összes többi semmit sem jelentő lócitrom jegyében betiltják a karácsonyt.)