Eszméletlen jó, hogy így alakult az életem – Arató András, „Hide the Pain Harold” a Mandinernek

2022. augusztus 14. 6:41
Ma ő az egyik legismertebb magyar világszerte: a Hide the Pain Haroldként elhíresült Arató András nyugdíjas villamosmérnök több mint egy évtizede néz ránk a közösségi médiában és az internet egyéb bugyraiban – mémekről. Sikerét elsősorban a sajátos arckifejezésének köszönheti, no meg annak, hogy befogta a szelet: nemcsak elfogadta, de él is a lehetőséggel, hogy globális mém lett belőle. Portréinterjúnk!

Veczán Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban

 

Megtisztelő, hogy két utazás között ilyen rugalmasan kötélnek állt, és le tudtunk ülni beszélgetni. Mindig ilyen elfoglalt?

Most pótolom, ami a covidjárvány miatt kimaradt az elmúlt két évben.

Jönnek csőstül a felkérések, alig győzök eleget tenni nekik.

Olvastam, hogy ön is megfertőződött.

Igen, súlyosan lebetegedtem, kórházban voltam oxigénre kötve, azt hittem, hogy vége, ennyi volt. Aztán csak kihoztak belőle.

A Blikknek azt mondta, arra kérte az ismerőseit, hogy imádkozzanak önért. Vallásos?

Egy felsőbb hatalomban hiszek, amely irányítja a dolgokat. Azt, hogy ez a felsőbb hatalom hét nap alatt teremtette a világot, vagy csipkebokorban mutatta meg magát Mózesnek, már némi fenntartással fogadom. Egyébként evangélikus vagyok, konfirmáltam is, de nem vagyok nagy templomjáró.

Úgy tudom, nincs sok evangélikus a nyugati határszélen.

Kőszeg talán kivétel lehet, itt nagyon erősen hatottak Luther eszméi az akkor még jórészt németül beszélő lakosság körében, aztán jött az ellenreformáció. A jelenleg használt templom is csak II. József türelmi rendelete után épülhetett fel. Akkor még nem lehetett tornyuk a reformált egyházak templomainak, ezért külön van a harangtornya egy udvarban. Az ezerhétszázas évek végén lehetett ez – nagyjából eddig tudom visszavezetni a családfát is.

Fotó: Ficsor Márton

Kőszegi vagy budapesti inkább?

Szeretem Kőszeget, a szívem csücske, a legszebb magyar város. Utána jön Budapest. De ez összetett kérdés. A családom őskőszegi, a nagypapám a kőszegi evangélikus leánygimnázium igazgatója volt. Budapestre egyébként kétszer került a családunk. Apám egyetemistaként költözött először a fővárosba, majd ösztöndíjasként Berlinben tanult nemzetközi jogot a harmincas évek végén, aztán az igazságügyi minisztériumban helyezkedett el. Anyám vajdasági, akkor került össze apámmal a debreceni nyári egyetemen, amikor a Délvidék visszatért. Aztán jött a háború, ideértek a szovjetek, és amikor körülzárták a fővárost, a kormány evakuálta az állami intézményeket. A miniszterelnökség is Kőszegre menekült, az igazságügyi minisztérium meg Szombathelyre. A szüleim visszajöttek Kőszegre a nagypapához – egyébként Szálasi éppen a leánygimnáziumba költöztette a miniszterelnökséget, ahol mellesleg a nagypapám az igazgatói lakásban lakott. És minden bizonnyal volt olyan idő, amikor a Szent Koronát is ott őrizték a tornateremben. A háború után aztán a szüleim nem jöhettek vissza egyből Budapestre, mert a lakásukat bombatalálat érte,

ráadásul apámat az impériumváltás után kirúgták a minisztériumból.

Sok családnak volt a deklasszálódás kezdete ez az időszak.

A mienknél nem így történt: apám eleve sok nyelven tudott, és látta, hogy milyen világ jön, így néhány keserves év alatt megtanult oroszul, és orosz­tolmácsként már el tudott helyezkedni; fordítóként, tolmácsként, lektorként dolgozott egész életében. Amikor rendeződtek valamelyest a dolgok, visszaköltöztünk Budapestre, az általános iskolát már itt kezdtem 1951-ben. Kőszegen a nyarakat töltöttem a nagyszülőknél, a haláluk után nyaralónak használtuk a házat, aztán el kellett adni. Érdekes történet: pár éve odajött hozzám egy gyerek egy fotóért, és kiderült, hogy abban a házban, talán pont abban a szobában lakik, ahova én születtem.

A gyermekkor után jött a mérnöki pálya.

Műszaki érdeklődésű gyerek voltam, a villamosmérnöki kar híradástechnikai szakát végeztem a Műegyetemen. Imádtam egyetemista lenni, egy-két utóvizsga ugyan belefért, mert nem is igazi egyetemista, akit nem vágnak meg. Aztán végigjártam a világítástechnika szakágait a gyártmányszerkesztéstől a tesztelésen keresztül a kereskedelemig és a marketingig. A labort, a fénymérést szerettem a legjobban. Amikor betöltöttem a nyugdíjkorhatárt, félállásban még öt évig dolgoztam. A szakmának ezután sem fordítottam hátat, tavaly még írtam egy fejezetet a vasúti világításról szóló könyvbe,

most pedig a villanyszerelők bibliáját, az Épület­villamosság tizedik kiadását készítem elő

a világításról szóló rész aktualizálásával. Igyekeztem követni a szakma változásait, de a ledes világítás az egész hardveres részt újraírja. A konferenciákra azért még eljárogatok, de már csak hallgatni, előadni nem. Tagja maradtam a Világítástechnikai Társaságnak, amelynek aktív koromban több cikluson keresztül az alelnöke is voltam. Sőt, újságíróként kicsit kollégák is vagyunk, mert a társaságnak volt egy hírlevele, azt én találtam ki, és szerkesztettem is évekig. Meghívott előadóként még sokáig oktattam az Óbudai Egyetemen. Még most is vizsgáztattam, sajnos egy srácot meg kellett buktatni, ez amolyan lelki válságot okozott nekem. Maga a vizsgáztatás is sokat kivesz az emberből, fáradtabbnak éreztem magam, mint egy óceán átrepülése után.

 

Hogy lett Arató András mérnökből Hide the Pain Harold, a mém?

2010-ben kezdődött a történet, amikor egy nyaralásról készült fotóimat feltöltöttem az Iwiwre.

Megkeresett egy hivatásos fotós azzal, hogy pont egy ilyen karakterre lenne szüksége,

én meg elvállaltam a felkérést – hatvanasként egy modellfelkérés azért simogatja az ember büszkeségét. Több száz képet készítettünk, beöltöztetett mindenfélének: orvosnak, tanárnak, miegyébnek. Ezekből stockfotók lettek, illusztrációnak használták például egyetemek, kórházak honlapjai, imponáló volt látni őket. Pár hónapra rá aztán jöttek az első mémek, valaki letöltötte, és mindenféle szövegekkel ellátva megosztotta a fotóimat. Eleinte rosszulesett, hogy viccet csinálnak az arcomból, ráadásul kezdetben egészen gusztustalan szövegek is előfordultak. Aztán egy orosz srác megtalált a fotóim alapján, és addig nyaggatott, hogy mutassam meg, élő ember vagyok, míg végül feltöltöttem egy képet egy orosz közösségi oldalra, amelyen egy papírlapot tartok a kezemben ezzel a felirattal: „Élek”. Innentől nem volt megállás. Fokozatosan elfogadtam, hogy miután tenni nem tudok ellene, hát akkor inkább az élére állok: megcsináltam a Hide the Pain Harold Facebook-oldalt, elsősorban a nemzetközi közösségnek, angolul. Ezt a sztorit annyiszor meséltem el, hogy álmomból felkeltve is tudom, magyarul, angolul, ki hogyan szeretné.

Angolul egyébként Harold kedvéért tanult meg?

Nem, még régen magánúton. Az általános iskolában az orosz volt a kötelező, aztán a gimnáziumban hozzájött a német. Az orosz azóta sajnos kissé elsorvadt, bár amikor Oroszországban jártam, sok visszajött belőle. Papírom mindenesetre van róla, hogy tudok oroszul. (Nevet) Egy csomó nyelvbe belekaptam egyébként,

ahova megyek, megtanulok pár szót,

már csak tiszteletből is.

 

Egy brazil reklám főszerepében (videó)

 

 

„Kérek egy kávét”?

Inkább: „Szeretnél egy fotót velem?” (Nevet)

Nehéz volt eljutni az elfogadásig?

Nem mondom, hogy gyorsan elfogadtam a helyzetet, öt évig tartott a folyamat. Sőt, meg is szerettem – ez azért kissé túlmutat a szimpla elfogadáson. Hogy mást ne mondjak, egyenesen doppingol, hogy sok fiatallal találkozom, segít a szellemi frissesség megőrzésében is. Alapvetően az egyetemisták ismernek fel a leg­gyakrabban, illetve azok, akik egyetemisták voltak, amikor az első mémek megszülettek. Úgy látom, hogy egyre inkább kiszélesedik ez a korosztály, mindkét irányban, néha már általános iskolások is jönnek fotókért, és az idősebbek is felismernek. Meglepő módon a saját korosztályom ismer a legkevésbé. Amit ma a fiataloknak a mémek jelentenek, azok voltak nekünk Sajdik Ferenc rajzai meg a Ludas Matyi. Fiatalkoromban szerettem a képregényeket, a múltkori bolognai felkérés is egy úgynevezett nerdfesztivál köré épült, amely a képregények és a számítógépes játékok kedvelőit célozza meg. A színpadi pódiumbeszélgetés mellett volt egy meet and greet nevű hely, oda lehetett menni, aláírást kérni, fotózkodni, beszélgetni. A sort negyedóra után le kellett zárni, annyian voltak kíváncsiak rám – ez is nagyon jólesett. A fellépéseim közül egy TEDx konferencián tartott előadás volt a szakmai csúcs, de igazán jól akkor éreztem magam, amikor egyetemistát kellett játszanom. A Manchesterrel egybeépült Salford egyetemén forgattunk egy videót, kifejezetten élveztem.

Úgy kellett élnem, mint az egyetemistáknak, volt szobatársam, akivel veszekedtem, hogy ki mosogasson el,

buliba jártunk, moziba mentünk, bowlingoztunk, szóval nemcsak pár snitt erejéig, hanem napokig vettük fel a videót. Jöttek vissza az emlékek. Hát, egyetemistának lenni a világ legjobb dolga…

Soha egy percre sem gondolta, hogy kiszáll?

Dehogynem, rögtön az elején, amikor belecsöppentem, de aztán rájöttem, hogy itt nincs kiszállás, éppúgy, mint a szerelemvonatból. Azóta viszont, hogy megbarátkoztam vele, egy pillanatra sem merült fel, hogy abbahagyjam.

 

Mikor döntött úgy, hogy szüksége van menedzserre?

Körülbelül ahogy felvállaltam a dolgot, és elkészítettem a Facebook-oldalt. Először angolok találtak meg, hogy szeretnének menedzselni, de nem csináltak semmit. Utána egy nyíregyházi fiatalember jött, akivel rögtön jó barátságba is kerültünk. Ügyesen intézi a szerződéseket, a technikai dolgokat. A tartalmakat közösen készítjük és töltjük fel, a kommentekkel, megkeresésekkel inkább ő foglalkozik. Épp az előbb tettem ki egy új posztot, hogy egy ismerősöm lerajzolt.

Korábban is ilyen aktívan használta a közösségi médiát?

Már a közösségi média megjelenése előtt fent voltam a neten: 1996-ban készítettem egy bemutatkozó oldalt önéletrajzzal. Ekkor a Siemens világítástechnikai üzletágának magyar képviseletén dolgoztam rövid ideig – amíg be nem csődölt, és el nem adták az egészet. Ilyen egy multicégnél az élet… Utána elmentem egy magyar céghez, ott nagyon jól éreztem magam, onnan jöttem el nyugdíjba.

 

Mikor adta az első interjút Haroldként?

Nem tudom… Várjon csak, de, megvan: amikor az orosz srác megtalált, aztán kitettem azt a fotót, és beindultak a dolgok. Akkor adtam az elsőt, már nem is tudom, melyik itthoni televíziónak, vagy az RTL volt, vagy a TV2. Azóta sok mindenhol megjelentem, valóban inkább a bulvárban, de arra vigyázunk, hogy ne csináljanak bohócot belőlem. Ezt talán sikerült elkerülni, az emberek általában tudják, hogy egyébként mérnök vagyok, és mást is tudok, mint fülig érő szájjal vigyorogni.

Az Álarcos énekesben szörnyecskejelmezben énekelni nem lépte át ezt a határt?

Pont a jelmez védett meg: felveszi az ember a maszkot, és azt mondja, az nem én vagyok, az a szörnyecske.

Az ön fotója is maszkként funkcionál az interneten, legalábbis a mémekről van ilyen elmélet.

Inkább úgy gondolom, hogy ott

olyan vagyok, mint a festőnek a vászon.

Ott a kép, tartom a bögrét a kezemben a laptop előtt mint háttér vagy alap, és hogy milyen szöveget, poént ír rá, az már az alkotó dolga. De én Arató András vagyok, Harold csak egy szerep, ahogyan a TEDx Talkson is elmondtam. Van egy Facebook-oldalam a barátaimnak, ahol Arató András vagyok, és készítettem egy másikat Haroldnak.

A két dolog azért némiképp összekeveredik…

Ahogy kilépek az utcára, igen. De próbálom különválasztani.

 

Fárasztja?

Nincs vele bajom, még soha senkinek nem mondtam nemet, ha odajött közös fotót kérni. Látom, hogy ezzel milyen örömet tudok szerezni, és valakinek örömet szerezni a világ legjobb dolga.

Milyen célokra nem szereti, ha használják a fotóit?

Az ocsmányságokat nem szeretem. Meg a politikát: megosztja az embereket, holott egyébként mindkét oldalnak megvan a maga igazsága, ezért érdemes figyelni mindkettőre.

A Mandinert egyébként olvasom, meg a színvonalas lapokat általában.

Készített már magáról mémet?

Igen, előfordul néha, ha valami nagyon a bögyömben van. Általában a klasszikus bögrés képet használom.

 

Viszonylag hamar megfogalmazta a Hide the Pain-­filozófiát. A mémből jött a gondolat, vagy mélyebben megvolt önben?

Tudatosan, az első perctől fogva szerettem volna valami pozitív üzenetet átadni. S úgy látom, visszhangra talál az emberekben, mert valahol mélyen mindenkinek van rejtegetni való fájdalma, ehhez jól jön, ha az ember nem szív mindent mellre, ez a dolog lényege. Egyébként nagyon sok szívet melengető köszönőüzenetet kapok, hogy segítettem az emberek életének nehéz szakaszán átjutni. Az is izgalmas, hogy lehet követni, ahogyan Harold népszerűsége vándorol a világban, kezdték Amerikában, Nyugat-Európában, még mielőtt felvállaltam volna, aztán jöttek az azonosítás után az oroszok. Érdekes módon most éppen a perzsáknál megy nagyot a mém, több követőm van Teheránból, mint Budapestről. (Nevet) Főleg az Instagramon. Jönnek a kommentek sorjában arab betűkkel. Dél-Amerikában volt nagy sikerem még, talán mert ott jártam, az mindig felpörgeti a dolgokat. Nemrégen például Brazíliában voltam, fura, hogy nem a mémek, hanem egy teljesen sima turistafotó ért el milliós nézettséget, amikor egy São Paulo-i parkban sétálok.

Szeret utazni?

Mindig szerettem, kevés olyan európai ország van, ahol nem jártunk a feleségemmel. A szakmai utakat is szerettem,

most meg a mémség hozza csőstül az utakat.

Legutóbb Milánóban jártam, reklámfilmet forgattunk.

Mi volt a kedvenc úti célja?

Érdekes módon Kolumbia, pedig előtte féltettek, hogy ne menjek oda, mert a drogbárók országa, maga a fertő, ehhez képest igazán jól éreztem magam. Persze más az, amikor az ember egy sokcsillagos szállodában van, és testőrök viszik oda, és más lehet egy favellában élni. Maga a klíma, a táj viszont csodálatos. Bogotá 3000 méter magasan van, húsz-huszonöt fokban, örök tavaszban, vidám, kedves emberekkel. Szeretem.

Hol fogadták a legkedvesebben?

Talán a szibériai Jakutszkban, a világ túlsó végén, már Pekingen is túl. Egy több ezer munkatárssal dolgozó szoftverfejlesztő cég hívott meg, belső konferenciát szerveztek, és a záróeseményen én voltam a meglepetésvendég. Bűvész varázsolt elő a sötét háttérből, csiribí-csiribá, ott álltam a függöny előtt. Nagyon örültek nekem.

A felesége is elkíséri?

Inkább csak a közelebbi célpontokra. Nyíregyházára például eljött, ahol színpadi szerepet vállaltam. Ott volt nemcsak az előadáson, hanem a próbákon is, büszke volt rám.

A kőszegi várjátékokat is kifejezetten vártuk, én voltam Jurisics Miklós várkapitány szárnysegédje,

a feleségem csak nézőként volt jelen.

Minden felkérést elvállal?

Nem, sajnos egyszerűen nincs időm mindenre, már ez is kicsit több annál, mint amennyit szívem szerint elvállalnék.

 

Fordítsuk meg a dolgot: az ismertség egy csomó olyan kaput kinyit, amelyen átlagos halandó nem jut át.

Így igaz. Soha eszembe nem jutott volna, hogy szélcsatornában lebegjek, és átérezzem a szabadesést, vagy búvárruhában lemenjek egy tó fenekére, vagy Dubajban a föld legmagasabb épületének a tetejére.

Eszméletlen jó, hogy így alakult az életem.

Kevés nyugdíjas mérnök mondhatja el magáról például,hogy megtapasztalja a színházi világ színpadi oldalát is, ráadásul egy nagyon tehetséges, fiatal gárdával dolgozhattam együtt a Móricz Zsigmond Színházban.

Ez a Spamalot?

Igen, a Monty Python-féle Gyalog galopp zenés átirata. Egyébként a történetmesélő szerepét kaptam, akinek sem táncolnia, sem énekelnie nem kell. Úgy egyeztünk meg, hogy játszom, amikor tudok, és nem ütközik más programommal, és ha kell, átveszi más a szerepet. Egyelőre a szabadtéri előbemutatón vagyunk túl, ősztől majd kőszínházban is játsszuk.

Hogyan jött a felkérés?

Ahogy említettem, egy nyíregyházi csapat, egy kommunikációs cég menedzsel, amely a városi színházzal is együtt dolgozik. A színház igazgatója úgy gondolta, hogy érdekes lenne, ha színpadra lépnék ott. Örültem, amikor megkerestek. A próbák egyébként két intenzív hétig tartottak Nyíregyházán.

Hazajöttünk a bemutató után, másnap indultunk Brazíliába. Onnan haza, három nap múlva Bolo­gnába.

Hazajöttünk onnan is, nemsokára megyek Milánóba. Olaszországot a kultúra bölcsőjének tartom, különösen szeretem.

Megéri kvázi jótékonyságból bevállalni ilyen fellépéseket?

Ez nem jótékonyság, én is megkapom azt a gázsit, amit a többi színész. Egyébként nem tartom magamat megélhetési celebnek, nyugdíjas mérnök vagyok, akinek állam bácsi minden tizenkettedikén elküldi a nyugdíját. Megvan a tarifája annak is, amikor reklámfilmekben szerepelek vagy rendezvényeken veszek részt. Ezek jó üzletek. Ettől függetlenül élvezetből csinálom, éppen azért, mert olyan kalandokba és élethelyzetekbe csöppenek, amelyeket élvezek. Ha egy fillért nem keresnék vele, akkor is örömmel csinálnám. De szívesen elvállalom kvázi jótékonyságból is olyan, társadalmilag hasznos ügyek támogatását, amilyen például a lelki elsősegély-szolgálat.

Mit próbálna ki még szívesen?

Hadd gondolkozzam, nehogy olyat mondjak, amivel szavamon fognak. (Nevet) Elsősorban utaznék, Délkelet-Ázsia még ott van a bakancslistán… Szeretem a történelmi vonatkozású dolgokat is, persze nem a kipróbálás szintjén. Főleg a közelmúlt érdekel, leginkább a szüleim ideje, amit ők átéltek. Apám 1913-ban született, kisgyerekként megélte Trianont; anyám 1920-ban hivatalosan még Magyarországon született, hiszen Szabadka csak 1921-ben lett papíron is a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része. Ez a huszadik század, a rendszerváltozásig bezárólag. De ha már látnivalókról van szó, az ősi kultúrák a kedvenceim, például Petra romváros megfogott. Sajnáltam, hogy tavaly a járvány miatt elmaradt egy mexikói út, pedig része volt az is, hogy kilátogatunk a piramisokhoz. Azért egy piramisra felmászni, az se lenne semmi – bár a kairóira már egy kicsit felmásztam, amíg le nem zavartak az őrök. De akár egy ejtőernyős tandemugrásban is benne lennék. (Nevet)

A kedves olvasóknak is ezt üzenem: legyenek nyitottak a kihívásokra, próbálják ki magukat mindenféle élethelyzetben

– ki tudja, kiből lesz közben világhírű mém.

 

Az internetes mém lényege, hogy egy kulturális produktum – kép, videó, szöveg – önálló életre kel, felhasználóról felhasználóra terjed, s közben mindenki módosít rajta valamelyest. Alapvető jellemzője az intertextualitás, vagyis hogy egy elem egy másik elemmel való átalakítása révén nyer új jelentést, és szintén gyakori eleme a humor, a paródia. Számos műfaja létezik a jól ismert – szerencsére már lecsengett – kihívásvideóktól a Hide the Pain Haroldéhoz hasonló, változatos felirattal ellátott képmakrókon át az olyan közismert videómémekig, mint például A bukás – Hitler utolsó napjai című film egy bunkerbeli jelenetének újrafeliratozása, jellemzően aktuálpolitikai szövegekkel. E sorok szerzője az internetes mémekből írta disszertációját, és elmélete szerint a mémek nyilvánossága – legalábbis a közéleti témájúaké – egyfajta virtuális karneválként funkcionál: a felhasználók mémalkotások készítésével és posztolásával lényegében maszkot öltenek magukra, akár hírességekét, akár vezető politikusokét, és mögéjük bújva, az adott karakter szerepében, gyakran azt parodizálva anonim módon kommunikálhatnak. Ez a karneváli nyilvánosság pedig, amely mindenki számára hozzáférhető, ellennyilvánosságként is szolgál az egyirányú, a szerkesztés terén csak kevesek által hozzáférhető, tekintélytisztelő médianyilvánossággal szemben. Éppúgy, ahogy a középkori reprezentatív nyilvánossággal szemben – mivel a köznép jellemzően csak nézhette, hallgathatta a hatalmasságokat – a karneválokon a gólyalábakon járó bohóc jelenítette meg és parodizálta a királyt, a főpapokat és a főurakat.

*** 

Arató András
1945-ben született Kőszegen. A Budapesti Műszaki Egyetemen végzett. Számos hazai és nemzetközi társaságnál dolgozott. 1975-től tagja a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek, 1997 és 2010 között a Világítástechnikai Társaság egyik alelnöke volt. Nős, fia építész végzettségű.

Összesen 118 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés