Vezérelt szerencse

„Azt mondja a híres csellóművész, hogy életében már ötven szerzőtől játszott darabot. Holott – teszi hozzá hamiskás mosollyal – sokan el sem hiszik, hogy összesen akad ennyi mű erre a hangszerre. Mindenesetre, zárja szavait, a lényeg, hogy vezérelt szerencse nélkül elveszik a művész, elhalkul az alkotó, talán átmenetileg, talán örökre.

A futball természetesen éppen annyira hasonlít a csellózásra, mint az egyik műalkotás a másikra – vagyis teljesen. Ha a művész valóban az életet mintázza meg a maga eszközeivel, és a történet mögött rendre felfeslik a valóság szövete, akkor a futball valóban művészeti ág, mégpedig a legnagyszerűbb a világon. Nem mondom, hogy minden bedobásról a saját életem fordulópontjai jutnak eszembe, de állítom, hogy a futball nem csak sport, pláne nem játék. Komédia, tragédia vagy tragikomédia kilencven percben, néha hosszabbítással, olykor büntetőrúgásokkal a végén. Valahogy úgy, ahogyan mindannyiunk élete…

Meggyőződésem továbbá, hogy mondjuk Végh Antal vagy Moldova György a Kádár-rendszerben többek között azért lehetett olyan sikeres, mert futballtárgyú írásaikban az olvasó mindig felismerte a másodközlést. Ahogyan Hofi futballpoénjai sem nyilván csak a focistákról szóltak. Abban a társadalomban persze, amelyet mélységesen áthatott annak emléke, hogy pár éve még a világ legjobb csapata volt a magyar válogatott, a futballgondolkodás magától értetődött. Nem kellett elmagyarázni a párhuzamok lényegét, ahogyan a szabályokat, a mérkőzések lélektanát, az erényeket, a hibákat sem. Ugyanakkor a labdarúgás elsőrendű eszköz a társadalmi indulatok felkorbácsolására vagy megszelídítésére, ezt a tényt pedig minden gondolkodó politikus tudta és tudja, legfeljebb nem veti be saját használatú eszközként.

Gond csak akkor van, ha a vezérelt szerencse hiányzik a végelszámolásnál. Ha tényleg azt gondoljuk, hogy munka nélkül lehetségesek a nagy győzelmek, ha elhisszük, hogy a lelketlennek pontosan annyi az esélye, mint a lelkesnek. Amikor a józan ész eltűnik az arénából, akkor a nép különféle hiedelmek rabságába esik. Pontosan ugyanúgy, mint nagy történelmi csatavesztések idején, a képzetek elhomályosítják a vezérelt szerencse fontosságát. Elterjednek, majd kiirthatatlanul közöttünk fészkelnek a népmesék, amelyek Görgei »árulásához« és a többi történelmi kényszerképzethez hasonlóan a legegyszerűbb magyarázatot kínálják a felnövekvő nemzedékeknek. Ilyen például, hogy az 1938-as döntőt azért veszítettük el, mert Dietz Károly szövetségi kapitány titokban megegyezett az olaszokkal (hogy az olaszok akkor játékerőben, taktikailag jobbak voltak, érdektelen).

Hogy 1954-ben Puskásék Mercedesekért adták el a döntőt a nyugatnémeteknek (holott legalább tizenkét oka volt a vereségnek, és ha a fele nem következik be, mi győzünk). Vagy hogy 1986-ban a KGB titkos szereket adott be a magyar válogatottnak a 0-6 előtt (holott Mezeyék egyszerűen túledzették a csapatot, és az oroszok ellen egyébként sem játszottunk soha eredményesen).”

Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd