Ellenzékre várva

Kiállt a képviselők elé az Országgyűlésben Jókai Mór 1861-ben, és azt mondta: „minden szó a tettek súlyával ér fel itt és most, s bizonyára mindenkinek úgy kell meggyőződve lennie, hogy amit most kimondok, azt a szót nem csupán mondtam, hanem azt a szót cselekedtem is”.

Kiállt a képviselők elé Varga Béla 1990-ben, és azt mondta: „mélyen kell beidegződnie a magyar tudatba annak, hogy hibáinkért most egyedül vagyunk és leszünk felelősek. Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat. A bilincsek lehullásával együtt jár a magunkra, magunk által szabott emberi kötelesség. Nehezebb olykor szabadnak, mint rabnak lenni…”

Kiállt Orbán Viktor 2010-ben, és azt mondta: „küzdelemre vállalkozom. Olyan küzdelemre vállalkozom, amely során nagy erőkkel fogom szembe találni magam, de akik kicsit is ismernek, tudják, hogy engem az akadályok és a gáncsok nem térítenek el”.

A legmegengedőbben is csak annyi jelenthető ki, hogy nem ő az a „nagy erő,” akinek érkezésére a kormányfő 2010-ben számított. Igaz, az ellenzéki padsorok kevés billenő széke visel jelenleg olyan terhet, amelyről felemelkedve ne csak annyi lenne a legnagyobb jóindulattal is megállapítható, hogy a rétornak mozog a szája.

Egy évtizede főzik ugyanazt a receptet, ami a választási rendszerből, a világgazdasági konjunktúrából, a kormány kezére játszó szerencséből (koronavírus?!), a propagandázásból és legfőképp a saját érdeküket fel nem ismerő magyar polgárok hibáztatásából áll, de ugyanezen évtized alatt nem tudták leemelni a felső polcról a magyar valóságot.

Ez idő tájt az agrárminiszter nem tud annyi cserepesre repedezett magyar rög fölött imát mormolni, mint amennyi sivárság egy napirend előtti fél óra alatt mellbe lökheti a legalább annyira repedezett ellenzéki partról. Most, a tusnádfürdői miniszterelnöki beszédre érkezett balliberális reakciók ellenállás nélkül simulnak be a sorba.

Megtudhattuk, hogy Orbán Viktor aktuálisan most sem felejtkezett el kiiratkozni az európai politikusok sorából, – amit az ellenzéki kalendárium szerint az évszázad nagyobb részében, ha jól értjük menetrendszerűen megtesz, – de azt is megtudhattuk, hogy „ital kell a kormányfői beszéd végig hallgatásához.” Szorítunk. Az alkohol segített már nagyobb akadályok megugrásában is az ellenzéknek. Összehozta például azt a roncskoalíciót, amelyben vezetővé emelték a bukott lotyaszájút, megköpdöstek néhány alapító nyilatkozatot és leküzdötték magukat egyharmad alá.

Válaszuk persze van az eredményre. A lista fentebb. De a kérdésfeltevés erejéig harapjunk rá mégis arra a zablára, amivel 10 éve próbálják vonzóvá tenni a balparti árkot: tessék mondani, mi történne, ha például a választás lebonyolítása a 2010-es rendszerre térne vissza? Az egyik elkezdene okosakat mondani? A másik horpaszon rúgná vágtató démonait a belső árulóktól való félelem helyett? A 3 millió kevesebb lenne, mint az 1,8 millió? És legfőképp: lenne bárki, aki három értelmes gondolatot tudna fűzni az olyan világértelmezésekhez, mint a kormányfő tusnádfürdői beszéde?

Képviselők és szellemi hátországuk szörnyülködik. Lehetséges, hogy készülnek már a transzparensek, most nem a 2-es személyi szám, nem a cigányság, nem a migránsok és nem az ételfutárok mellett kell eljátszani a megrendült kiállást.

A politikában, aki nem kommunikál, az nincs jelen. A magyar ellenzéknek viszont nincs más esélye, mint a hallgatás. Ők éppen kommunikációjukkal igazolják, mennyire nincsenek ott a magyar hétköznapokban.

Gyermekként a krónikás bonyolultabb faéket faragott a Cuhai-Bakony-ér partján üldögélve, mint amilyen gondolkodásról a balliberális szereplők ismét tanúbizonyságot tettek. Ez elég az ellenzékiséghez. Ez az ellenzékiséghez elég! Ahhoz is egyre fogyatkozó arányban, mert a magyar balliberális oldal láthatóan nem tud felnőni saját választópolgáraihoz sem, akik ezt szintén egyre kevésbé tolerálják.

Nem dolga persze senkinek megakadályozni őket az ellenzéki pozíciókért való nemes küzdelemben, de a tudományos kíváncsiság mégiscsak szül néhány kérdést: például mi kell ahhoz, hogy valaki annyi minimumot ne támasszon magával szemben, hogy egy országgyűlési felszólalása előtt legalább a tárgynak utána olvasson? Nem mi mondjuk, a saját ideológusaiké az érdem: „ha valakiben az alapvető igény sincs meg arra, hogy felkészült legyen, azon semmilyen politikai tanácsadó nem segít.”

Vagy mi kell például ahhoz, hogy valaki a Magyar Honvédség vezérkari főnökének hivatalos látogatását egy ostromlott országba akként értelmezze, hogy „a kormány katonákat küldött a háborúba?” Melyik szimeringnek kell ahhoz eresztenie, hogy a boldog gondolattalanság lábvize ilyen akadálytalanul közlekedjen az elme szintjéig? Ady kompországában hogyan kapaszkodhat potenciális vezetői szintig valaki, aki odáig nem lát, hogy mi történik a Margit körút páratlan oldalán? Értjük: fontos, mi a sorvezető Washingtonból vagy Brüsszelből, de Kijev közelebb van a magyar hétköznapokhoz!

Bukott kormányfő-aspiránsok, bukott pártelnökök, bukott frakcióvezetők, – kevésbé szerencsések vitrinjében mindhárom kupa szidolozásra vár, – akiknek láthatóan sem tudásuk, sem felkészültségük nincs, pusztán összelopkodott reflexeik. Nyújtózkodni kellene a felső polcon lévő magyar valóság után. Ott lesz az, a díszdobozos Unicum mögött!

A szerző a Karc FM főszerkesztője

Nyitókép: Facebook