Bivalyok földjén – így éledt fel az ősi háziállat a Kis-Balatonnál

2022. július 3. 7:01
A bivaly évszázadokon keresztül a magyar táj, történelem és kultúra része volt – majd a szocializmusban a kipusztulás szélére jutottak ezek az ősi háziállatok. Ma Kápolnapusztán gyarapszik az értékes állomány.

Sámson Gergely riportja

 

Kápolnapusztán járunk, a kis-balatoni térség közepén, ahol bivalyok legelnek több mint hetven hektáron. A természet csendje vesz körül bennünket: füves rétek, lápok, káka, sás, nád, ligetes erdők. Kócsagok, gémek, rétisasok otthona. Távolabb egy sínpár és az országút. A lustán kérődző, dagonyázó állatok között ürgék futkároznak. Visszatelepítették őket:

szerepük fontos a biodiverzitás megőrzésében, táplálékot jelentenek a ragadozó madaraknak.

A házi bivaly (Bubalus bubalis) a vad vízibivaly leszármazottja, ma többnyire külön fajnak tekintik. A magyar populáció valószínűleg az indiai folyami vízibivalytól származik, aminek háziasítása mintegy 6300 évre nyúlik vissza. A 120-130 centiméter marmagasságú állatok tömege 300 kilogrammnál kezdődik, de akár az egy tonnát is meghaladhatja, s megfelelő körülmények között a 40 éves kort is elérhetik. Kifejezett párzási időszakuk nincs: a vemhesség ideje nagyjából 300 nap, a tehenek általában egy-két dús szőrzetű borjat hoznak világra, amelyek hároméves korukra lesznek ivarérettek.

A rezervátum célja a génállomány megőrzése. Itt él a Balaton-felvidéki Nemzeti Park legnagyobb, közönség számára is megtekinthető csordája. „A családunknak mindig is szerelem volt az állattartás” – mondja Dér Ottó, a rezervátum üzemeltetője. 2010 óta foglalkoznak bivalyokkal, Ottó testvére két évvel ezelőtti tragikus halála után vette át az irányítást. Párjával, három állandó és két beugrós kollégával működtetik a rezervátumot, és látják el a 104 tehénből, 70 borjúból és 2 tenyészbikából álló két csordát.

Hatalmas jelentőségű az itteni telep,

hiszen őseik azok a tehenek, amelyekből visszaszaporították a hazai bivalyállományt. Hogy a tiszteletet parancsoló jószágok mikor kerültek a Kárpát-medencébe, máig vita tárgya, de legkésőbb a török kor óta biztosan töretlenül velünk vannak. Állományuk a régi Magyarország területén a huszadik század elején százezer fölött volt, aztán gyorsan zsugorodni kezdett. A harmincas években még volt belőlük bő hétezer példány – ekkor még sok háznál tartották őket –, majd jött a szocializmus, és a kilencvenes évek elejére száz egyed alá csökkent a számuk. Ennek legnagyobb része itt, Kápolnapusztán maradt fenn.

„A téeszes időkben hanyatlásnak indult a bivalytenyésztés. Kápolnapusztán volt az a telep, ahol még maradt ötven-hatvan példány” – idézi fel Ottó a korai éveket. A nemzeti park jogelődje vásárolta meg a rendszerváltás után – az utolsó pillanatban – azokat az állatokat, amelyeket már vittek volna a vágóhídra. Ekkor kezdték kialakítani a rezervátumot a téesz helyén. „Kápolnapuszta egy település volt mozival, sertésteleppel és lakóházakkal” – mutat a ligetes erdő felé. A területet azóta visszaadták a természetnek, de a Balatonmagyaródon és Zalakomárban élő idősebbek még emlékeznek, milyen volt Kápolnapuszta.

„Ismerek olyan 43 éves embert, aki még itt született. Az erdőben meg tudja mutatni, hol állt a házuk.”

A környéken a bivalytartás hagyománya évszázadokra nyúlik vissza. „Ez az ő világuk: a lápos, mocsaras, nádas, sásos vidéken jól érzik magukat.” Mást itt nem is tudtak volna legeltetni. A bivaly erejét igavonásra használták. A szarvasmarháénál vörösebb, karakteres ízű húsát rendszeresen fogyasztották. Inkább Erdélyben volt jellemző, hogy a tejükért tartották őket, tudjuk meg Ottótól, de ismerős lehet az olasz bivalymozzarella is. Hiába kisebb, könnyebb állat, mint a szarvasmarha, jóval erősebb. Életmódja is eltér: „Makacsabbak, öntörvényűbbek, és sokkal nagyobb náluk a csordaszellem – magyarázza Ottó. – Jobban védik egymást állattól, embertől. Oda kell figyelni, borjadzáskor nem szabad megközelíteni őket.”

Ottó elmeséli, hogy a tehenek nemritkán napokra elvonulnak, hogy rejtekhelyükön világra hozzák kicsinyüket. Ilyenkor komplett kommandós művelet felkeresni és elhelyezni a bélyeget a borjú fülében. Az állatok orrában látható karika az irányításra szolgál.

Érzékeny pontjuk: ha meghúzzák a karikát, rögtön kezesen viselkednek.

A réten mindenfelé sáros gödröket látunk. Számukra ez alapvető fontosságú. „Ha nem lenne nyáron víz a dagonyában, meg is szöknének. Dagonyázással hűtik magukat a forró napsütésben, és így próbálnak megszabadulni a bőrükön lévő élősködőktől.” Télen be tudnak húzódni az istállóba, egyébként ridegen tartják ezeket a szürke marhánál is igénytelenebb, szívós állatokat. Májusban kihajtják őket, és az első fagyokig kint is maradnak.

A hazai bivalypopuláció a mélypont után harminc évvel – a kápolnapusztai állományból kiindulva –

ma újra hatezer egyed fölött jár.

Az utóbbi években több fejlesztés is megvalósult. Akadálymentesítés történt, a tanösvény térkövet kapott, épült egy kilátó. A tönkrement nádtetőket cseréptető váltotta fel. Igaz, hogy így kevésbé nosztalgikus a kép, de az állatok hálásak, hiszen a nádtető alatt tanyáztak az életüket keserítő élősködők.

Nyáron, mint egy szafariban, dzsippel is elindulhatunk bivalynézőbe. Tárlatokon mutatják be az állatok történetét, hasznosítását és a Kis-Balaton élővilágát. A gyerekekre további élmények várnak a játszótéren és az állatsimogatóban. A közelben pihenők szeretik felkeresni a rezervátumot, például Zalakarosról is sokan érkeznek. Egyébként is érdemes ellátogatni a környékre, akár kerékpárral is, hiszen a Kis-Balaton egyedülálló természeti és kulturális értékeket hordoz.

Fotók: Magyari Máté, Bődör Bence, Tóth Szabolcs

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nekem is így mesélték.
Búzták a szekeret is a vízbe.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés