A bivaly évszázadokon keresztül a magyar táj, történelem és kultúra része volt – majd a szocializmusban a kipusztulás szélére jutottak ezek az ősi háziállatok. Ma Kápolnapusztán gyarapszik az értékes állomány.
Sámson Gergely riportja
Kápolnapusztán járunk, a kis-balatoni térség közepén, ahol bivalyok legelnek több mint hetven hektáron. A természet csendje vesz körül bennünket: füves rétek, lápok, káka, sás, nád, ligetes erdők. Kócsagok, gémek, rétisasok otthona. Távolabb egy sínpár és az országút. A lustán kérődző, dagonyázó állatok között ürgék futkároznak. Visszatelepítették őket:
A házi bivaly (Bubalus bubalis) a vad vízibivaly leszármazottja, ma többnyire külön fajnak tekintik. A magyar populáció valószínűleg az indiai folyami vízibivalytól származik, aminek háziasítása mintegy 6300 évre nyúlik vissza. A 120-130 centiméter marmagasságú állatok tömege 300 kilogrammnál kezdődik, de akár az egy tonnát is meghaladhatja, s megfelelő körülmények között a 40 éves kort is elérhetik. Kifejezett párzási időszakuk nincs: a vemhesség ideje nagyjából 300 nap, a tehenek általában egy-két dús szőrzetű borjat hoznak világra, amelyek hároméves korukra lesznek ivarérettek.
A rezervátum célja a génállomány megőrzése. Itt él a Balaton-felvidéki Nemzeti Park legnagyobb, közönség számára is megtekinthető csordája. „A családunknak mindig is szerelem volt az állattartás” – mondja Dér Ottó, a rezervátum üzemeltetője. 2010 óta foglalkoznak bivalyokkal, Ottó testvére két évvel ezelőtti tragikus halála után vette át az irányítást. Párjával, három állandó és két beugrós kollégával működtetik a rezervátumot, és látják el a 104 tehénből, 70 borjúból és 2 tenyészbikából álló két csordát.
hiszen őseik azok a tehenek, amelyekből visszaszaporították a hazai bivalyállományt. Hogy a tiszteletet parancsoló jószágok mikor kerültek a Kárpát-medencébe, máig vita tárgya, de legkésőbb a török kor óta biztosan töretlenül velünk vannak. Állományuk a régi Magyarország területén a huszadik század elején százezer fölött volt, aztán gyorsan zsugorodni kezdett. A harmincas években még volt belőlük bő hétezer példány – ekkor még sok háznál tartották őket –, majd jött a szocializmus, és a kilencvenes évek elejére száz egyed alá csökkent a számuk. Ennek legnagyobb része itt, Kápolnapusztán maradt fenn.
„A téeszes időkben hanyatlásnak indult a bivalytenyésztés. Kápolnapusztán volt az a telep, ahol még maradt ötven-hatvan példány” – idézi fel Ottó a korai éveket. A nemzeti park jogelődje vásárolta meg a rendszerváltás után – az utolsó pillanatban – azokat az állatokat, amelyeket már vittek volna a vágóhídra. Ekkor kezdték kialakítani a rezervátumot a téesz helyén. „Kápolnapuszta egy település volt mozival, sertésteleppel és lakóházakkal” – mutat a ligetes erdő felé. A területet azóta visszaadták a természetnek, de a Balatonmagyaródon és Zalakomárban élő idősebbek még emlékeznek, milyen volt Kápolnapuszta.
A környéken a bivalytartás hagyománya évszázadokra nyúlik vissza. „Ez az ő világuk: a lápos, mocsaras, nádas, sásos vidéken jól érzik magukat.” Mást itt nem is tudtak volna legeltetni. A bivaly erejét igavonásra használták. A szarvasmarháénál vörösebb, karakteres ízű húsát rendszeresen fogyasztották. Inkább Erdélyben volt jellemző, hogy a tejükért tartották őket, tudjuk meg Ottótól, de ismerős lehet az olasz bivalymozzarella is. Hiába kisebb, könnyebb állat, mint a szarvasmarha, jóval erősebb. Életmódja is eltér: „Makacsabbak, öntörvényűbbek, és sokkal nagyobb náluk a csordaszellem – magyarázza Ottó. – Jobban védik egymást állattól, embertől. Oda kell figyelni, borjadzáskor nem szabad megközelíteni őket.”
Ottó elmeséli, hogy a tehenek nemritkán napokra elvonulnak, hogy rejtekhelyükön világra hozzák kicsinyüket. Ilyenkor komplett kommandós művelet felkeresni és elhelyezni a bélyeget a borjú fülében. Az állatok orrában látható karika az irányításra szolgál.
A réten mindenfelé sáros gödröket látunk. Számukra ez alapvető fontosságú. „Ha nem lenne nyáron víz a dagonyában, meg is szöknének. Dagonyázással hűtik magukat a forró napsütésben, és így próbálnak megszabadulni a bőrükön lévő élősködőktől.” Télen be tudnak húzódni az istállóba, egyébként ridegen tartják ezeket a szürke marhánál is igénytelenebb, szívós állatokat. Májusban kihajtják őket, és az első fagyokig kint is maradnak.
A hazai bivalypopuláció a mélypont után harminc évvel – a kápolnapusztai állományból kiindulva –
Az utóbbi években több fejlesztés is megvalósult. Akadálymentesítés történt, a tanösvény térkövet kapott, épült egy kilátó. A tönkrement nádtetőket cseréptető váltotta fel. Igaz, hogy így kevésbé nosztalgikus a kép, de az állatok hálásak, hiszen a nádtető alatt tanyáztak az életüket keserítő élősködők.
Nyáron, mint egy szafariban, dzsippel is elindulhatunk bivalynézőbe. Tárlatokon mutatják be az állatok történetét, hasznosítását és a Kis-Balaton élővilágát. A gyerekekre további élmények várnak a játszótéren és az állatsimogatóban. A közelben pihenők szeretik felkeresni a rezervátumot, például Zalakarosról is sokan érkeznek. Egyébként is érdemes ellátogatni a környékre, akár kerékpárral is, hiszen a Kis-Balaton egyedülálló természeti és kulturális értékeket hordoz.
Fotók: Magyari Máté, Bődör Bence, Tóth Szabolcs
Tokaj-Hegyalja térsége mindig káprázatosan szép volt, és Bodrogkeresztúr, ahol mindenfelől látszanak a tokaji szőlődombok és a Zemplén tekintélyes vonulata, egészen különös miliőt áraszt magából. Petri Lukács Ádám írása.
Ha komolyan vesszük a Nobelt, akkor joggal várjuk el, hogy olyan Nobel-díjasaink legyenek, akik szeretnek magyar Nobel-díjasok lenni.
Korszakos alkotó, aki egyszerre volt a magyar népi kultúra és zenei őshagyomány megmentője és az új irányokat kereső modern művészet úttörője. Rajcsányi Gellért írása.
Nyolc-kilenc éves korától állandó kemény munkában volt része. De a természet rendjét úgy megismerte, hogy doktorálhatott volna belőle. Csóti György írása.
Pataki Andrást, az Előadó-művészetek Kollégiumának elnökét többek között arról kérdeztük, hogy az NKA vissza nem térítendő támogatásai miként segítik a magyar kultúrát és a színházi világot.
A jobboldali nyilvánosságban régóta érezni az igényt arra, hogy az állam végre a törvény erejével sújtson le az uszítókra, a tudatos hazudozókra, a magyargyalázókra.
Nem fogta vissza magát a vereség után.
Ejtsünk akkor néhány szót a beszédekről – s leginkább a Magyar Péter-i beszédről.
