Orosz művészeken számon kérni Putyin döntéseit röhejes – Ókovács Szilveszter a Mandinernek

Március elején a milanói Scala és a zürichi operaház elhatárolódott attól, hogy az orosz szopránnal, Anna Nyetrebkóval dolgozzon. Nyetrebko ezután lemondta a New York-i Metropolitan Operában és a Berlini Állami Operában meghirdetett fellépéseit. „Anna a Met történetének az egyik legjelentősebb énekese, de nem láttunk közös jövőt akkor, amikor Putyin ártatlan áldozatokat öl Ukrajnában” – közölte Peter Gelb, a Met vezérigazgatója. Azt is kijelentette: a Met nem foglalkoztat olyan művészt, aki Putyint támogatja.

Ugyanebben az időben, a Müncheni Filharmonikusok bejelentették, megválnak vezető karmesterüktől, az orosz Valerij Gergijevtől, mert a Putyin támogatói közé tartozó művész nem határolódott el az Ukrajna elleni orosz inváziótól. Dieter Reiter, a zenekar fenntartója, a bajor tartományi főváros főpolgármestere kifejtette: a zenekar azért válik meg Gergijevtől, mert annak ellenére sem szólalt meg, hogy felszólította, határolódjon el egyértelműen „a brutális háborútól, amelyet Putyin folytat Ukrajna, és különösen partnervárosunk, Kijev ellen”.

A mai napig olvashatunk a hírekben a fentiekhez hasonló történeteket, megbélyegzett művészekről, sportolókról vagy komplett sportklubokról. Ez a hullám mára hazánkat is elérte, Ljuba Nepop ukrán nagykövet egy – a Népszavának adott interjúban – azt követelte, hogy a Fradi váljon meg orosz edzőjétől, Sztanyiszlav Csercseszovtól: „A Müncheni Filharmonikusok éléről menesztették Valerij Gergijev karmestert, Anna Nyetrebko világhírű opera-énekesnő pedig kénytelen volt felfüggeszteni fellépéseit. A magyar Fradi focicsapata számára becsületbeli ügy kell legyen, hogy ugyanígy tegyen orosz edzőjével” – jelentette ki.

***

Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház igazgatóját kérdeztük a két orosz művész történetén keresztül felsejlő nemzetközi jelenségről, és kollektív bűnösségről, cancel culture-ről, valamint az orosz kultúra jelentőségéről beszélgettünk.

Fotó: Földházi Árpád / Mandiner

Mit szól ahhoz a felvetéshez, miszerint Európa-szerte le kellene tiltani az orosz műveket és művészeket a színpadokról?

Egyáltalán nem értek egyet vele, a Magyar Állami Operaház nem is tesz így. Nem Magyarországon élő, nekünk dolgozó orosz és ukrán művészek háborúznak egymás ellen. Nálunk és köztük nemcsak béke van, de napi, sőt másodperc alapú együttműködés. A háborúzó feleket pedig már egyre nehezebb azonosítani a frontvonalban is.

Nekünk, magyaroknak mai napig fájó pont a kollektív bűnösség kérdésköre. Ahogy Szilvay Gergő kollégám fogalmazott egy cikkében: „a kollektív bűnösség nem csak korlátoz, hanem meg is bélyegez, ártatlanokat taszít börtönbe, telepít ki, hurcol meg.”  Hogy történhet meg, hogy ez a jelenség még a 21. században sem tűnt el végleg?

Hogy egyes államokban megtűrt az antiszemitizmus, vagy ahogy Beneš-dekrétumok is érvényben vannak, s saját szövetségeseink hisztérikusan reagálnak, ha valaki szóba meri hozni azokat, nos mindez mutatja, hogy az értelmetlen régi jogsértés-múmiák mellé úgy tudtak új megbélyegzések érkezni, hogy azoknak még teljesen kihalniuk sem kellett.

Mi, egyedüliként mégis játsszuk a remekművet – egy orosz-ukrán zsidó operáját a feketékről. Most a tiltott fehér szereposztásunk ékességének elhívtunk egy lovaggá ütött afro-amerikai világsztárt, Sir Willard White-ot, aki gyönyörűen működött a produkcióban. És demonstratív módon ő, a fekete énekli a magyar Kékszakállút magyarul, utána pedig a magyarok a Porgyt angolul. Így volna kerek a világ, bőrszínre való tekintet nélkül, ez a művészi szabadság. Sőt: ez a szabadság.

Fotó: Földházi Árpád / Mandiner

Mit szimbolizál Anna Nyetrebko orosz opera-énekesnő és Valerij Gergijev orosz karmester története, akik nem voltak hajlandóak megtagadni a hazájukat?

Hogy a legjobbakat is le lehet vadászni. És – mi tagadás – azt is mögötte érzem, hogy

a riválisok most teret foglalnak. Igen, ilyen az operavilágban is létezik.

Sajnos manapság már az sem elég, ha az ember inkább csendben marad, és próbál nem belefolyni politikai kérdésekbe. A hallgatás beleegyezés elvén mindenkit ítélet sújt. Gergijev bűne is csupán annyi volt, hogy a háború kitörésekor nem állt neki politizálni, s nem adott ki háborút elítélő közleményt. Ez elég is volt, hogy a süllyesztőbe kerüljön. Hol lesz ennek a vége?

Akkora félreértés gyökerezik itt, hogy nem lehet véletlen. Putyin nem azért támogatta ezeket a művészeket, mert személyes tanácsadói lettek volna, nem Gergijev vagy Anna nyomkodja a taktikai szobában a tervrajzokat. Őket turnékkal, lemezkiadásban támogatja az orosz állam, mert büszke rájuk, és „kulturális exportcikkeik” a hazájuknak. Rajtuk számon kérni Putyin döntéseit egyenesen röhejes és teljesen másról szól: megszégyenítésről, ölbe hullott eltávolítási lehetőségről.

Fotó: Alexei Danichev / Sputnik / Sputnik via AFP

Ahogy ön fogalmazott korábban, a fent említett művészeket eddig „a tenyerén hordozta a nyugat”. Milyen nagyobb képbe illeszthető be, hogy felmagasztalnak művészeket, sztárokat, megmondóembereket, majd amikor azok nem úgy táncolnak, ahogy liberális mainstream fütyül, ejtik őket?

2018 novemberében New Yorkban vendégszerepeltünk az OPERA társulatával. A magyar kultúra legnagyobb szabású dobása volt az akkori. Fővédnökünk Áder János elnök úr mellett Marton Éva és Plácido Domingo volt, akik el is jöttek a rendezvényre. Pár nappal később a nagy tenor tiszteletére a Metropolitan hatalmas gálát rendezett, hiszen akkor volt ötven éve, hogy először lépett ott fel a Maestro. Nos, néhány héttel később ugyanaz a Peter Gelb, aki végig ünnepelte a gálát, bejelentette, hogy Domingo néhány ködös, negyven évvel korábbi állítólagos zaklatási eset miatt soha többé nem léphet a Metropolitan színpadára. Nem állást foglalni szeretnék, csak arra rámutatni, miféle beteg hektikusság jellemzi ma a nyugati művészéletet is.

Az úgynevezett cancel culture mindent eltörölne, ami a nyugati liberális közvélemény útjában áll, legyen az ideológia, eszme, nemzet, vélemény, közszereplő. Milyen világot vizionálhatunk, ha marad ez a tendencia?

Minden inga visszaleng egyszer, és ez a mostani már nagyon szélső ponton jár. 1956-ban még simán engedték a szovjetek vízilabdameccsét Kárpáti Gyurikáékkal – és jól tették a melbourniek! Ma már ez lehetetlen volna, és ez nagy baj, tizennégy éves orosz zongorazseniket parancsolnak le a színpadról. Ők mit vétettek? Kérdés, az emberiség ingamód viselkedik-e? Bízom benne, és abban is, hogy eléri a legbölcsebb, leghosszabb órák világa, amikor kicsikét leng az az inga, mégis stabilan ketyeg az idő.

Fotó: Anatoly Maltsev / AFP

A világirodalom, a klasszikus zene, a színház, a sport, az opera vagy a balett is sokkal szegényebb lenne az orosz művészek, szerzők vagy sportolók nélkül. Nem beszélve arról, hogy az európai kultúrát is nagyban formálták. Mondhatjuk, hogy az ilyen jellegű a lépéssekkel Európa a saját gyökereit is elvágja?

Ha a saját területünket nézzük, abban olasz, német, francia és szláv irodalom létezik, angolszász és egyéb alig-alig. Orosz operák nélkül egy darabig megvan az ember (jövőre érkezik hozzánk a Prokofjev-féle Háború és béke, egy évvel később a Borisz Godunov és a Pikk dáma, jelenleg nincs semmink), de már a hangversenytermek orosz zene nélkül szürkülni kezdenek, a balett pedig egyenesen és azonnal elhervad.

Mi, magyarok, akiknek a történelem során számtalan alkalma lett volna gyűlölni az orosz népet, mégsem reagáltunk így soha. Idén pedig egy ikonikus fotó is született, ahogy az Operaház újranyitó előadásán ukrán és orosz balett táncosok együtt léptek színpadra. Miért nem lehet így csinálni mindenütt?

Sőt, Fekete Péterék cirkuszi előadásában is egymás élete függött ukrán és orosz művészek összekapaszkodásán. Trapézon vagy balett padlón, mi így, velük együtt vagyunk egészek. Gergijevet, Anna-t es Yusifet le fogjuk szerződtetni újra, visszatérhetnek tehát hozzánk. Nincs az a „cseppfolyós” nyugati művészet pótlék, amely a legnagyobbak élő élményét pótolná, ha azok történetesen oroszok. Nekünk úgyis az a dolgunk: magaskultúrát áramoltatni a legjobbakkal, ami a „csövön” kifér!