A lovak reggelije

Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.

Zalán Tibornak tíz évvel ezelőtt jelent meg utoljára verseskötete. Tíz év nagy idő, főleg akkor, ha egy magát elsősorban költőként meghatározó alkotóról van szó. Zalán sok műfajban mozog otthonosan, írt regényciklust (Papírváros), és régóta jelen van a színházi világban is. Pályája a hetvenes évek végén indult, s elindulásának pillanatától markáns, karakteres alakja kortárs irodalmunknak. Költészete soha nem lovagolt meg semmiféle divatot, mindig öntörvényű alkotó volt, a szürrealizmus, az avantgárd eszköztárát éppúgy képes volt a saját személyiségéhez hajlítani, ahogy a klasszikus versformákat is. Nemrég megjelent verseskötete, A lovak reggelije a szó minden értelmében nagyszabású vállalkozás. Már a terjedelem is – több mint háromszáz oldal – önmagáért beszél, és akkor ott vannak még a 2019-ben elhunyt képzőművész, Kovács Péter nagyszerű grafikái, amelyek messze túlmutatnak a puszta illusztráció határain. Zalán „nehéz” költő, ami azt jelenti, hogy nem a kisebb ellenállás irányába hajózik. Korábban sem így hajózott, ebben az új kötetben pedig végképp nem. A könyv atmoszférájáról sokat elárul a mottó, amely Emil Ciorantól, a nagy román filozófustól való: „A lélek üressége tomboló üresség: így érthetjük meg azokat az embereket, akik temérdek könyvet írtak arról, hogy belső ürességük nem apadt el teljesen.” 

A lovak reggelije nem könnyű olvasmány. Sokat beszél a gyászról, a veszteségekről ez a „szépen hullámzó szövegtenger” – ahogy egyik kritikusa írta. Mert valóban tengerként működik a kötet, nem látjuk a versek partjait, annyira mély és tágas mindaz, amiről Zalán beszél. Szenvedélyes könyv A lovak reggelije, olykor indulatos és keserű, olykor rezignált és öniróniába hajló. Zalán vállalja a kortárs költészetből általában száműzött, radikálisan erős érzelmeket. De épp ettől olyan emberi és megrendítő a könyve.