Magunk maradunk – Ákos első filmjéről

Hazavitt egyszer egy taxis, aki abban a rövidke tizenöt percben, míg a belvárosból a Stefániára értünk, felmondta az életét, a lábamnál egy szetterféleség ült, arról is csevegtünk, milyen jó, ha az embernek kutyája van, és mennyire elviselhetetlenül fáj, amikor az eb elpusztul, aztán amikor a fizetés után már éppen kiszálltam volna, búcsúzáskor megjegyezte, hogy nála ez most „épp máshogy van. Én nem leszek, s a kutya marad egyedül – mondta halkan –, tudja, rákos vagyok, és nemsokára mennem kell. S akkor mi lesz vele…”.

Ott maradtam a pesti éjszakában a kapott batyuval, tizenhárom éve cipelem, és amikor most kilépek az Uránia halljába Kovács Ákos első filmje, a Magunk maradtunk premierjéről, arra gondolok, mindnyájunknak van egy ilyen taxisbatyuja. A taxis – egy személyben aranyifjú és vezeklő aggastyán – életmetafora, keserédes költői kép az aranykor nosztalgiát keltő paradoxonáról, megismételhetetlenségéről és örökkévalóságáról.

(nem lehet nem észrevenni a filmnyelvi utalásokat Huszárikra vagy Makk Károlyra) és kísérlet annak megragadására, hogy a nagypolgári élet romjaira épült monokróm rendszerben, a forradalom árnyékában, a kádári diktatúra fojtó légkörében miképpen tudta bearanyozni az egyén – itt a taxis – a saját korát. Hogy miképpen gurult élete szekere – taxija – végig a huszadik századon, s szaladt ki a 2006-os események által megpecsételt harmadik évezredbe. Így szaladtak ki apáink az elmúlt évszázadok polgárságából az elvtársak és jampecek pacsuliszagú évtizedei után a jó nagy semmibe, ami viszont legalább globális…

„Kihal az én generációm, aztán csak olyanok maradnak, akiknek semmi se szent, se a törvény, se az emlék”, morogja Ákos novellabeli taxisa, akit Papp János kelt életre zseniálisan a kamera előtt, és ahogy felbuzog belőle az emlékezés, lesz a letűnő világ eltűnő embertípusának emlékművévé a Magunk maradtunk.

És annyira szép ennek a budapesti, profán road movie történetnek a hátterében a nagypolgári lakás fosszíliaszerű kelléktára: a hajnali, akváriumszerű fényben felsejlő Zsolnay, a gobelin, a szentkép és a ketyegő karóra – „mereng a pohár víz, hallgat a naptár” –, s amint a historizáló bútorok között a rég megözvegyült taxis egykori szerelmes leveleit halljuk visszhangozni, egyszerre kúszik be a vetítőterembe a Szindbád és a Szerelem kollektív nosztalgiája.

Cserreg az urh, pereg az élet – amelynek a csak egy pillanatra felidézett mellékszereplőit, sorsfordító történelmi tablóját többek között Eperjes Károly, Kubik Anna, Nagy Mari, Pindroch Csaba, Trill Zsolt, Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila formázza meg –, surrognak a kerekek. Megragad és nem ereszt a kisfilm szuggesztív, költői vizualitása; térkép e táj, várossziluett, emlékkollázs, egy galamb röppen a téglagyári kémények mellett, és ebben a kemény fekete-fehér tónusban szerfölött kiviláglik, hogy az aranykort nem az határozza meg, hogy általánosságban mennyire volt csillogó, hanem az egyes ember miként élte meg, hogy ott és akkor mennyit és mit tett azért, hogy az élete folyama aranylón hömpölyögjön tova.

(Magunk maradtunk. Rendezte Kovács Ákos. Országos vetítés a magyar film napján április30–május 1. Cinema City hálózata)