Egy poszt utóéletéről

Múlt héten édesanyám betegsége kapcsán egy bosszús és aggodalomtól fűtött posztot tettem fel a magán közösségi oldalamra. A bejegyzést két nap után töröltem. 

Nem azért írtam meg a vihart kavaró posztot, mert édesanyám betegsége kapcsán »szembe jött velem a valóság«, én ugyanis pontosan ismerem a valós helyzetet. Édesanyámmal csak az elmúlt hónapban kétszer jártam meg a fehérvári kórház sürgősségi részlegét. Türelmesek voltunk, mert láttuk az orvosok és az ápolók emberfeletti munkáját. 

Szinte sosem járok magánorvoshoz – elvből sem, de szerencsés is vagyok, nincs komolyabb betegségem. Édesanyám és én is hiszünk az állami egészségügyben, a tisztességesen dolgozó, felkészült orvosokban.

A távgyógyítás általánossá válását viszont egy jó ideje komoly értetlenkedéssel és elégedetlenséggel figyelem. Ez párosult az édesanyám miatti aggodalmammal, illetve a tehetetlenségnek azzal az érzésével, amit az váltott ki, hogy a családommal együtt éppen az Egyesült Államokban tartózkodtam. 

Az elmúlt másfél évben szerencsére azt is megtapasztaltam, hogy a hippokratészi eskü és a lelkiismeret képes felülírni a távgyógyítás sokat vitatott protokollját. Voltak, akik a pandémia ellenére is hagyományosan rendeltek, például fonendoszkóppal és nem telefonon keresztül hallgatták meg a beteg tüdejét…

A Facebookon közzétett írásom megjelenése utáni napokban mint a csahos kutyák, úgy ugrottak rám a kiváló baloldali »újságírók«, és a választáson levitézlett baloldali politikusok. Bár a valóság velük jött szembe április 3-án, ezt hamar elfelejtették: értelmes vita helyett éppen azzal a reflex-szel rontottak rám, mint amik a csúfos választási kudarcukhoz vezettek.

Ezek az »újságírók« jól felhergelték a közönségüket is, nagyjából ezt a narratívát tálalva fel nekik: »a gazdag NER potentált, aki ráadásul a MI pénzünkből lett gazdag, miközben éppen Amerikában hetyeg, sajnálja az édesanyjára a magánorvosi ellátást, és bántja a szegény körzeti orvost, mert az betartja az egészségügyi kormányzat protokollját«. 

Brutális gyűlöletcunamit hozott a felszínre a cikkáradat. Ezért döntöttem a posztom levételéről, s nem azért, mert fentről rám szóltak. Így vetettem véget a minősíthetetlen hangvételű személyeskedésnek. Ebben az értelemben valóban szembe jött velem a valóság: nem gondoltam volna, hogy ennyi irigység, harag és gyűlölet van az emberek egy részében. Ha a baloldali újságírók erre értették azt, hogy szembesültem végre a választók véleményével, akkor tényleg komoly a baj. A gyűlölet, a beszólás, a fenyegetés nem vélemény.

Egy dolgot viszont sajnálok, hogy édesanyám háziorvosát név szerint említettem meg a posztomban. Bár továbbra sem értek egyet a gyakorlatával, ennyi év politikai rutinjával kezelnem kellett volna a pillanatnyi indulatomat. Ezért itt megkövetem őt.

A választási kudarc feldolgozása nyilván nehéz feladat a baloldalon, s láthatólag egyesek azt is elfelejtették, hogy a kampány véget ért. Szerintük én is és a vidéki kormánypárti politikusok is buborékban élünk. Valójában ők nem ismerik a vidéki emberek valós helyzetét és gondolkodását. S amíg ez a baloldali-liberális értelmiségi buborék nem durran ki (lásd Schiffer András minapi írását), amíg továbbra is fellengzősen tolvajoznak, igazságot osztanak, esélyük sem lesz arra, hogy megértsék, mi történt április harmadikán a szavazófülkékben.

Nyitókép: Földházi Árpád