Libernyákok Csodaországban

„A belpesti romkocsmákból kiszabadult libernyákok rácsodálkoztak arra, hogy vidéken mindenki ismeri egymást. Nem használjuk azt a szót minden pillanatban, hogy »én«, ellenben a »mi« sokkal gyakrabban előfordul a mondatainkban.

Nem vasvillát szorongatva acsarkodunk a fővárosiakra, akiket szerintük a legszívesebben máglyán égetve lincselnénk meg, hanem mindenkit kedvesen fogadunk. Nem érdeklődünk nagyon irántuk, ellenben nem is kötjük őket a lovaskocsi mögé utánfutónak. Részegen se randalírozunk reggel tízkor, mint a bolond kalapos, bár egyes beszámolók szerint koszosak, kövérek és elhasználtak vagyunk… Azon is megrökönyödtek, hogy vidéken a hagyományok, az egymás iránti tisztelet nem egy toposz, hanem velünk és köztünk élő valóság. A mindennapok része.Mint ahogyan az is, hogy járunk templomba (de ha nem, akkor is bennünk él Isten), és bizony sokat beszélgetünk egymással, együtt játszanak a gyerekeink, a családok meg együtt mennek szavazni. Élő közösségeink vannak, és adunk a másik szavára. A picsogást olvasva a kedvenc részem az volt, amikor megállapításra került, hogy az Isten, Haza, Család hármasa az nem egy mantra, hanem a vidék tényleg így él, és ezek alapján határozza meg magát. Nekünk fontosabb a magzat, mint az emberi jogok! Borzalmas bigottság, nem igaz?

Végezetül megállapításra került, hogy nem ismerjük Bödőcs Tibor, Pottyondy Edina, VV Zsolti és a többi okos influenszer munkásságát, ellenben ismerjük a »Polgit«, akinek adunk a szavára. Rettenetes. Nem idegenekben bízunk, hanem egymásban. Ki hallott már ilyet? A legnagyobb baj velünk pedig az, hogy egyszerűek vagyunk, röghöz kötöttek, fontosak a hagyományok, és nagyon összezárunk. Mi itt, vidéken nem tettetjük az összefogást, hanem tényleg összefogunk, ha úgy érezzük, hogy ez szolgálja a boldogulásunkat. Skandallum, hogy ilyen létezhet 2022-ben!”