amely feltétel nélkül lájkolja mindenét a Telegramon. Meg egy uniós csatlakozási kérdőíve. Szóval a szimbolikus térben minden oké, csak működő országa nincs, mert azt szétlőtték. Háború ide vagy oda, a földkerekség legostobább külpolitikáját folytató ukránok módszeresen szálltak bele minősíthetetlen hangnemben olyan országokba, amelyek kifejezetten a javukat akarják, és bár a stratégiai cél világos – hiszen elmondták, több szankciót, pénzt, fegyvert, uniót, paripát! –, élő ember nem gondolja komolyan, hogy ez a kommunikációs stílus valaha meggyőzné a magyarokat vagy a németeket bármiről, akármilyen tragikus is a kérések hátterében dúló háború. Az egyik oldalon ott van egy bő félmillió ukrajnai menekültet megsegítő, barátságos, segítőkész Magyarország, a másik oldalon meg egy kígyót-békát a fejünkre olvasó ukrán elnök – az összhangzattan pedig egyszerűen nem adja ki.
Látjuk az eredményt: hiába van meg rá minden okunk, hogy a brutálisan lerohant, szétlőtt, gazdaságilag megsemmisített, tengerpartjától elvágott Ukrajnát sajnáljuk és támogassuk. Hiába. Mert ez a kommunikációs stílus a legjobb lelkű magyarban is értetlenséget szül. És az ukránok nem értik, mit nem értünk. Őket ott lövik, és a magyarok esze a gázon jár, meg mindenféle kisebbségi jogokon? Érthetetlen.
Ilyen az, amikor a kommunikáció máshogy érkezik meg a címzetthez, mint ahogy feladták. A magyar Brüsszel-politika elzelenszkijesedését is erőnek erejével kell elkerülni –