Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Honnan a bánatból tudja a gyerek, hogy ki a férfi és ki a nő?
„Szóval a gyereknevelés egy csomó minden újdonságra megtanítja az embert (napi közhely No. 2). Például arra, hogy valakinek lehet, hogy nincs is igénye éppen semmire – színes-szagos mindenfélére, tüncimünzicésre, gügyögésre, level 100-as infantilizmusra –, csak arra, hogy mások jelenlétében, itt és most, legyen. Mint az Isten. Ő is most van. Mi meg általában csak úgy vagyunk, aztán a nagy »Mártáskodásban« elmegy mellettünk az élet. Mert hát, mindig van mit csinálni, nem?
Vagy itt van például az is, amikor valami random helyen estifürdeted a gyereket – persze, csak zuhanyzók vannak, gombapara meg minden –, egyik kezedben a jövőd, a másikkal meg ahogy kell, először leforrázod, majd lejegeled magad, kicsit később megmosod mindkettőtöket, aztán törölközőbe bugyolálod a legféltettebb kincseidet. Fél kézzel kötényt kötni… Jövőbeni apukáknak mondom, ezt még otthon, gyerek nélkül, ruhában gyakorolják ki, mert jön még kutyára dér, vagy hogy szokták mondani. Vagy: Aki másnak kerbekenész, annak nem fitymereg a ketymetyütyü. Ezt is szokták mondani.
No, szóval itt van ez a gyerek, és ugye, közölték velünk a nagy elődök, akiknek a vállán, mint pelyhedző állú szülők, próbálunk mi itt dülöngélni, hogy eljön az a pont, amikor nagyon anyás lesz, a nőket meg – mondjuk úgy – tolerálja, de a férfiaktól kitöri a frász.
És tényleg. Jön sorban a női kar, mindenféle, vegyesvágott, a baba meg először tiszta gyanakvás, majd vagy széles mosollyal, vagy épp uralkodói megvetéssel üdvözli a körülötte tócsává olvadt plebszet.
Aztán jönnek a férfiak is: pici gondolkodás, majd halálhörgés, siralom – sírva bújás anyához.
Felmerül a kérdés:
Főleg télen, nagykabátban, usankában?”
Nyitókép: Facebook