Miért nem vagyok többé professzor a Torontói Egyetemen?

Nemrég lemondtam a Torontói Egyetem professzori posztjáról. Most professor emeritus vagyok, még mielőtt betöltöttem volna a hatvanat. Az emeritus általában a nyugdíjas oktatók számára fenntartott megjelölés, jóllehet azok számára csak, akik bizonyos eredményekkel töltötték be mandátumukat. Úgy képzeltem, hogy a torontói egyetemen tanítok és kutatok majd egész életemben, amíg ki nem kell hurcolni a csontvázam az irodámból. Szerettem a munkámat. A diákjaim, egyetemisták és diplomások egyaránt, pozitívan viszonyultak hozzám. Nem az történt amit megálmondtam. Ennek sok oka volt, többek között az, hogy most sokkal több embert tudok tanítani sokkal kevesebb áttéttel így, az online térben. Van azonban még pár dolog:

Először is, képzett, sőt kiemelkedően képzett heteroszexuális fehér férfi végzős diákjaimnak (egyébként sok másmilyen is volt már) elhanyagolható esélye van arra, hogy egyetemi kutatói pozíciókat ajánljanak fel nekik, kiváló tudományos munkájuk ellenére. Ez részben a sokszínűség, az inkluzivitás és az egyenlőség kvótái miatt van (az általam preferált betűszó: DIE – Diversity, Inclusivity, Equity – azaz HALÁL ). Ezeket ugyanis általánosan bevezették az összes egyetemen, annak ellenére, hogy az egyetemi felvételi bizottságok már pályafutásom idején is mindent megtettek annak érdekében, hogy soha ne kerüljenek figyelmen kívül a minősítetten „kisebbségi” jelöltek kérelmei. A tanítványaim is részben ellehetetlenültek éppen azért, mert az én tanítványaim. Akadémiai persona non grata vagyok elfogadhatatlan filozófiai álláspontom miatt. Ez nem csak egyszerű kellemetlenség, hanem olyasmi, ami erkölcsileg tarthatatlanná tette a munkámat.

A második ok annak a megdöbbentő ideológiának a következménye, amely jelenleg lerombolja az egyetemeket, végül pedig az egész kultúránkat. Egyszerűen azért, mert konkrétan nincs jelen pillanatban elegendő képzett »BIPOC«(BIPOC: black, indigenous and people of colour, azaz fekete, bennszülött és színes bőrűek. A szerk.) ember ahhoz, hogy ilyen gyorsasággal teljesítsék a kitűzött diverzitási célokat. Ez köztudott volt minden egyetemen dolgozó ember számára, aki az elmúlt három évtizedben akár csak egy felvételi bizottságban is dolgozott. Ez azt jelenti, hogy egy olyan kutatógenerációt akarunk létrehozni, akik teljesen alkalmatlanok a munkára. Már láthatjuk, hogy ez mit jelent azon borzalmas visszajelzések során, melyek a kikerült diákokat érik. Ez a személet az objektív tesztelés halálával együtt olyan súlyosan kompromittálta az egyetemeket, hogy azt nem lehet tovább figyelem kívül hagyni. Ami az egyetemeken történik, mindent más színben tüntet fel annál, mint amit korábban elképzeltünk.

Minden szerencsétlen kollégámnak »DIE«-nyilatkozatot kell készítenie ahhoz, hogy kutatási ösztöndíjat kapjon. Mindannyian hazudnak (kivéve az igaz hívők kisebbségét), és tanítványaikat is erre tanítják. Folyamatosan, különféle racionalizálásokkal és indoklásokkal teszik ezt, tovább korrumpálva az amúgy is elképesztően romlott rendszert. Néhány kollégám még azt is megengedi magának, hogy részt vegyen az úgynevezett »elfogultságellenes tréningen«, amelyeket borzasztóan képzetlen »humánerőforrás-szakemberek« tartanak, és agyatlanul, könnyedén vádaskodva tartanak előadásokat az elméletileg mindent átható rasszista/szexista/heteroszexista attitűdökről. Egy ilyen képzés ma már gyakran előfeltétele annak, hogy oktatói pozíciót tölthessen be valaki, vagy, hogy egy felvételi bizottságban részt vehessen. 

Szükséges-e rámutatnom arra, hogy a hosszú távú implicit attitűdök – azok a viselkedésminták, melyek kultúránk sarokpontjait képezik – nem alakíthatók át rövid távú, explicit képzéssel? Feltéve persze eleve azt, hogy ezek az állítólagos elfogultságok a felvázolt módon egyáltalán léteznek. Ez a hipotézis ugyanis eleve egy nagyon gyenge állítás, és én itt most tudományos szempontból beszélek. Az „Implicit Association Test” – a sokat dicsért IAT, amely az implicit elfogultság objektív diagnosztizálását célozza meg (ilyenek például a született rasszizmus és hasonló elképzelések) semmiképpen sem elég erős, érvényes és megbízható módszer ahhoz, hogy bizonyítsa is azt, amit állít. A teszt két eredeti tervezője, Anthony Greenwald és Brian Nosek ezt nyilvánosan el is mondta. A harmadik kiötlője, Mahzarin Banaji a Harvard professzora továbbra is vonakodik. Ez nagyrészt nyíltan baloldali politikai programjának tudható be, amit a pszichológia egy olyan résztudományába, a szociálpszichológiába ágyazott be, amely eleve annyira korrupt, hogy a második világháború után hat évtizedig tagadta a baloldali tekintélyelvűség puszta létezését is. Ugyanezek a szociálpszichológusok amúgy a konzervativizmust (a „rendszer-igazolás” álarcában) egyúttal nagyrészt a pszichopatológia egy formájának tekintik.

Banaji továbbra elismeri, hogy visszaélt kutatási eszközével, de a Harvardon betöltött pozíciója az egyik legfőbb indok, amiért még mindig a DIE igája alatt kell szenvednünk. Ennek ártalmas hatása felmérhetetlen arra az akadémiai rendszerre, amely valaha a legközelebb állt ahhoz, hogy az igazságos kiválasztás eszköze legyen. Egy közeli barátom, aki azon kevés kollégák egyike, akik továbbra is a barátaim maradtak (egyébként egy egyértelműen liberális baloldali emberről van szó) egyenesen azt mesélte, hogy az egyetemén a pszichológia szak új hallgatói az objektív »Graduate Record Examination (GRE)« (azaz Eredményszámítási Módszer, mely a magyarországi érettségi pontrendszerhez mérhető. A szerk.) számítása nélkül lettek felvéve és nem tudnak megbirkózni az első éves statisztikai kurzussal. Az eredmény az lett, hogy dühösen arra célozgatnak, hogy a statisztika rasszista tudomány. Apropó: a társadalomtudományban (és az orvostudományban is) minden az őszinte és hozzáértő statisztikákon áll vagy bukik.

Ezen túlmenően a diplomás klinikai pszichológiai képzési programok akkreditációs testületei Kanadában most azt tervezik, hogy megtagadják az egyetemi klinikai programok akkreditálását, hacsak nem a »társadalmi igazságosság« feltételeivel rendelkeznek. Ez, párosulva néhány közelmúltbeli kanadai jogszabályi változással, miszerint például törvényen kívül helyezték az úgynevezett »konverziós terápiát« (a valóságban rendkívül kockázatossá teszik klinikusok számára, hogy bármit egyáltalán csináljanak, hisz mindig és mindenben egyet kell érteni az ügyfeleikkel), a gyakorlatban a teljes klinikai pszichológiát kivégezik, mely szakma mindig teljes mértékben a bizalomtól és a magánélet szentségétől függött. Hasonló lépések vannak folyamatban más szakmai területeken, mint például az orvostudomány és a jog is. Ha azt gondolná valaki esetleg, hogy a pszichológusok, ügyvédek és más szakemberek nem rettegnek már most az uralkodó, woke irányítású szakmai kollégiumoktól, akkor egyszerűen fel se fogja azt, hogy milyen messzire jutott ez az egész.

Pontosan mi lenne a teendő, amikor egy végzős hallgatóval vagy fiatal professzorral találkozom, akit a DIE elvei alapján vettek fel? Azonnal szkeptikusnak kell lennem szakmai képességeit illetően? Micsoda pofon ez egy igazán tehetséges fiatal pályakezdőnek! És talán pont ez a lényeg: a DIE-ideológiája egyáltalán nem barátja se a békének, se a toleranciának. Abszolút és teljes mértékben a kompetencia és az igazság ellensége.

Azok, akik úgy gondolják, hogy túlértékelem ezt az dolgot, vagy hogy ez a jelenség egyszerűen csak az egyetemekre korlátozódik, vesse tekintetét néhány más példára! Egy hollywoodi jelentés, amely köztudottan a »liberális« érzelmek elcsépelt melegágya, szintén azt jelzi, hogy milyen messzire jutottunk. 2020-ban a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (az Oscar-díjat kiadó bizottság) egy ötéves tervbe fogott (ez vajh valami történelmi viszhangot jelent?), hogy »diverzifikálja szervezetünket és kiterjessze a legjobb alkotások meghatározását«, ami magában foglalta az »Oscar-díj új megjelenítési és befogadási szabványainak« kidolgozását, hogy az elméletileg »jobban tükrözze a mozilátogató közönség sokszínűségét«. Milyen gyümölcsöt hozott ez a kezdeményezés, a DIE-ideológia ivadéka? Egy nemrégiben megjelent cikk szerint, amelyet Peter Kiefer és Peter Savodnik írt, és a New York Times volt újságírója, Bari Weiss tett közzé Common Sense nevű honlapján (Weiss otthagyta a Timest, miután a radikális baloldali ideológia behatolt az újságba, ahogy így tett Tara Henley is a közelmúltban, a CBC-nél): »Több mint 25 íróval, rendezővel és producerrel beszéltünk, akik mindannyian liberálisnak vallják magukat, és mindannyian zsigeri félelmüket fejezték ki, hogy az új dogmával szembe merjenek fordulni… Hogyan éljük túl a forradalmat? Úgy, hogy a leglelkesebb támogatójává válunk! … Hirtelen minden beszélgetés minden ügynökkel vagy producerrel azzal végződött: Van valamilyen BIPOC kötődése ennek a projektnek?«

És ez mindenhol ott van. Ha nem látod, akkor vagy a homokban van a fejed, vagy valami sokkal említhetetlenebb helyre dugtad be. A CBS például szó szerint előírja, hogy 2021-ben minden írói csoportban legalább 40 százalékos legyen a BIPOC emberek aránya (ez 2022-ben már 50 százalékra emelkedett).

Most ott tartunk, hogy először a fajt, az etnikai hovatartozást, a »társadalmi nemet« tehát »gendert« vagy a szexuális preferenciát mindenkinél meghatározó jellemzőként (pont ahogyan a radikális baloldaliak szeretnék), másodszor pedig ezt a legfontosabb minőségként kezelik, mely többet ér, mint a tanulás, a kutatás, vagy a tapasztalat. 

Muszáj kiemelnem ezek után, hogy a mára lepusztult New York Timesnak is vannak kétségei efelől. A lap 2021. augusztus 11-iki főcíme: »Több kárt okoznak-e a munkahelyi sokszínűséget elősegítő programok?« Egyszóval igen. Hogyan lehetne más, mint káros, ha egy cég alkalmazottait rasszizmussal és társaival vádolják, ami már elegendő is ahhoz, hogy átképzést igényeljenek? Különösen azokkal kapcsolatban igazságtalan ez, akik amúgy jóhiszeműen dolgoznak azon, hogy legyőzzék a még mindig megnyilvánuló elfogultságukat a mostani modern, liberális időkben. Bosszantó, invazív, durva, moralizáló, nem helyénvaló, átgondolatlan, kontraproduktív és egyébként is igazolhatatlan – írják. 

Ha úgy gondolja, hogy a DIE rossz, várjon, amíg megkapja a »környezeti, társadalmi és kormányzási (ESG) pontszámokat«. A vállalati erkölcsi felelősségvállalásának értékeléseként születő pontszámok drámaian befolyásolhatják a vállalkozás pénzügyi életképességét. Nem más ez, mint Kína sokat átkozott társadalmi hitelrendszerének megfelelje, amelyet ott is a vállalkozói és pénzügyi világ kontrollálására alkalmaznak. Vezérigazgatók: mi a franc van veletek? Nem látjátok, hogy azokat az ideológusokat, akik ilyen megdöbbentő hülyeségeket találnak ki, egy olyan eszme vezéreli, amely nemcsak abszolút ellentétes a szabadpiaci vállalkozás gondolatával, mint olyannal, de pontosan azokat a szabadságjogokat célozza meg, amelyek lehetővé tették annak sikerét? Nem látod, hogyha birkaként mész (ahogyan azt a professzorok, a művészek és írók teszik), akkor valódi ötödik hadoszlopot építesz saját vállalkozásodba? Tényleg ennyire vak, félénk és gyáva vagy? Az összes úgynevezett »kiváltságoddal« együtt?

Ez nem csak az egyetemeken van jelen. Nem csak a szakmai kollégiumokban. És Hollywoodban. És a vállalati világban. A sokszínűség, az inkluzivitás és a méltányosság – ez a radikális baloldali Szentháromság – elpusztít minket. Kíváncsi a megosztottságra, amely jelenleg sújt bennünket? Ne nézzen csak a DIE-ig. Kíváncsi arra, mi adja Trump vonzerejét? Ne nézzen távolabb, mint a DIE. Mikor megy túl messzire a baloldal? Amikor a DIE oltáránál imádkozunk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy csak minkent hagyjanak békén, ez nem a mi bajunk. Most már elég. Elég. Elég.

Tudja, hogy maga Vlagyimir Putyin is látja ezt a woke őrületet? Anna Mahjar-Barducci a MEMRI.org webhelyen ismertette az orosz elnök legutóbbi beszédét. Idézek a cikkből: »Az úgynevezett „társadalmi haladás” hívei most úgy vélik, hogy valamiféle új és jobb tudattal vezetik az emberiséget. Istenem, tűzd ki a zászlókat, ahogy mi mondjuk, és menj előre! Az egyetlen dolog, amit most el akarok mondani az, hogy a receptjeik egyáltalán nem újak. Lehet, hogy ez néhány ember számára meglepő, de Oroszország már járt itt. Az 1917-es forradalom után a bolsevikok Marx és Engels dogmáira támaszkodva szintén azt mondták, hogy megváltoztatják a meglévő módszereket és szokásokat, és nem csak a politikai és gazdasági, hanem az emberi erkölcs fogalmát és az egészséges társadalom alapjait is megváltoztatják. Az ősi értékek, a vallás, az emberek közötti kapcsolatok lerombolása, egészen a család teljes elutasításáig terjedt. Nálunk is volt ilyen. A szeretteinkről kémkedés, a besúgás bátorítása. Mindezt előrelépésnek tekintették és egyébként széles körben támogatták akkoriban az egész világon is, és meglehetősen divatos is volt, ugyanúgy, mint manapság. A bolsevikok egyébként abszolút intoleránsak voltak az övéktől eltérő véleményekkel szemben.

Úgy gondolom, hogy ennek eszünkbe kell jutnia néhány olyan jelenség kapcsán, aminek most tanúi vagyunk. Elnézve, mi történik számos nyugati országban, elképedve látjuk azt a korábbi hazai gyakorlatot, amit mi szerencsére, remélem, már a távoli múltban hagytunk. Az egyenlőségért és a diszkrimináció ellen folytatott harc abszurditással határos agresszív dogmatizmussá fajult, amikor például a múlt nagy szerzőinek – mint például Shakespeare-nek – a műveit már nem tanítják az iskolákban vagy egyetemeken, mert elképzeléseiket elmaradottnak tartják. A klasszikusok elmaradottak, mert nem ismerik a nem vagy a faj fontosságát! Hollywoodban emlékeztetőket osztanak ki a helyes történetmesélésről és arról, hogy hány darab, milyen színű vagy nemű szereplő legyen egy filmben. Ez rosszabb, mint amilyen a Központi Bizottság volt a Szovjet Kommunista Pértban!«

Mindezek a szavak egy egykor totalitárius állam vezetőjétől származnak, amely ország ellen öt évtizedig tartó hidegháborút vívtunk az egész bolygót (nagyon is valóságos módon) kockáztatva. Putyin a nyugati haladóknak tulajdonítja azokat az eszméket, melyek szó szerint népirtásba torkollottak hazájában.

Ti mindannyian, akik együtt meneteltek a DIE aktivistáival, bármi is legyen az okotok erre, ennek okozói vagytok. Professzorok! Akik haboztok színlelve és csendben, ne tanítsátok tanítványaitokat hazudni és hazudni. Gyertek ki, hogy a falak összeomljanak szégyenszemre! Vezérigazgatók! Ne fitogtassatok olyan erényt, amellyel nem rendelkeztek!  Ha nem akarsz kedvében járni egy kisebbségnek, amelyik szó szerint gyülöl téged, ne tedd! Elvégre ti gonosz kapitalisták vagytok, és elvileg büszkék is vagytok erre. Jelenleg nem tudom megítélni, hogy még a professzoroknál is gyávábbak vagytok-e jelen pillanatban. Miért nem száműzitek vissza a humán erőforrás osztály DIE-ideológián felkapaszkodó alkalmazottait a számukra sokkal megfelelőbb elnevezésű »személyzeti osztályokra«, hogy ezzel megakadályozzátok őket abban, hogy beleavatkozzanak a ti és alkalmazottaitok lelkivilágába, és kivégezzenek titeket? Zenészek, művészek, írók: ne hajoljatok meg szent és méltóságteli művészetetekkel a propagandisták követelései előtt, még azelőtt, hogy végzetesen elárulnátok önnön intuíciótok szellemét! Hagyjátok abba gondolataitok öncenzúrázását! Ne mondjátok, hogy a tehetségen és a kiválóságon kívül bármilyen más okból érdemes zenét vagy színházat csinálni! Ez a te mindened! És mindnyájunknak is csak ennyije a mindenünk.

Aki szelet vet, vihart arat. És most feltámadt a szél."

Fotó: MTI/Balogh Zoltán