„Betörik az ajtót-ablakot, aztán fekete nejlonnal védekeznek a hideg ellen” – ezt a rábéi asszony férje meséli, hevesen gesztikulálva. A kockás polárkabátos, jó kötésű férfi Magyarkanizsára jár dolgozni. Leginkább az nem fér a fejébe, hogy a belgrádiak házát elfoglaló migránsok „annyira birkák”, hogy nem az új sparheltben gyújtottak be, hanem mellé behúztak egy vödröt, és abban raktak tüzet. Balhézni szerencsére csak egymás között szoktak, nem a helyiekkel. Ami előfordul, hogy cigarettát kérnek, és lerasszistázzák azt, aki nem ad. „Szerbia rasszista, ezt szokták mondani, inkább meghúzom a sört, majd kivágják” – nevet keserűen. Úgy becsüli, csak Rábén húsz-harminc házat tettek tönkre a migránsok. Ez is sokaknál benne volt a pakliban, amikor úgy döntöttek, otthagyják Majdányt. „A falu ki van halva, kapitulált, aki itt maradt, idős. Nem baj, lesz a migránsoknak majd lakható hely.”
A falu ki van halva, kapitulált, aki itt maradt, idős”
„Kilenc hektár saját földem van, és két házam, de itt fogom hagyni, ahogy megkapom a magyar papírt” – tromfol a sapkás. Neki akkor lett elege, amikor egy éjjel úgy nyomultak be a migránsok a házába, hogy még otthon is volt. További probléma, hogy a migránsok egy része gyógyszert szed és ráiszik – tőlük mindenki fél. A helyiek elvezetnek bennünket egy kibelezett – most éppen üresen álló – házhoz. A leszaggatott redőnyök alól, a kitört ablakok mögül vakon bámul ki a sötétség. Nyári konyha derékig omlott falai mellett megyünk el, telve szeméttel; a házban pucér betonon járunk, talán linóleum lehetett rajta, a kertben kidobott, levágott kábelű hűtőgép fogad. Száradófélben lévő zsemle az ablakban; igen: este ez a ház is „lakott”.