Mora Liza

Lelkiismeret-furdalás. Hát persze, azt kellene éreznünk, utasítanak a szelektív-érzékeny Mora Lizák – különösen az egyik, akinek a nevét inkább nem írom le. Mert miközben megint meghalt egy csomó szerencsétlen, aki megpróbált átevickélni a Földközi-tengeren Afrikából meg a Közel-Keletről, van képünk nem erre gondolni, és nem tenni ellene minden áldott nap.

Pedig hát a kereszténység tehet erről is, mert ugyebár keresztény ünnepek idején többen próbálkoznak, tudván tudva, hogy a parti őrségek meg a közösló-Frontex emberei ilyenkor kevésbé éberek, egyszóval ezért mi vagyunk a hibásak. Megtudhatjuk azt is, hogy személyesen felelősek vagyunk mindegyikük haláláért, hiszen van képünk a családunk körében karácsonykor a karácsonnyal foglalkozni, s amikor valakin segítünk, akkor még az is előfordulhat, hogy nem olyat választunk, aki a papírjait eldobálva ront neki újra és újra a határkerítésnek, hogy legelső cselekedete, amit abban az országban csinál, ahová be akar jutni, az legyen, hogy megsérti annak törvényeit. Hanem mondjuk a szomszéd néninek vásárolunk be, egy leszakadó térségbeli óvodának gyűjtünk, kigazoljuk a közös kertet. Kevésbé látványos, de valakinek ezt is meg kell csinálnia, amíg mások, akik az év mintegy 360 napjában jogvédőst játszanak, most maguknak követeljék a templomi szószéket is, onnan kiáltva, hogy igazából az ateisták meg a békepapok a jó keresztények, a többiek csak afféle horogkeresztények, mert azokat, akiken nem tudunk segíteni, csak amúgy csendben sajnáljuk, nem nyilvános erényfitogtató posztokban.

az ezer sebből vérző álszent szövegre toposz-tapaszokat ragasztva. Hogy a Szent Család is migráns volt, hogy a mostani migránsok is csak egy istállót kérnek, ahol meghúzhatják magukat, hogy Jézus baloldali volt – sőt, az első kommunista! –, de még olyannal is találkoztam, aki szerint az egyházközség a felelős azért, hogy a migránsok bementek a kelebiai templomba és tüzet raktak, mert hogy a helyiek miért nem takarították el a gallyakat és zárták be a templomot. Nem találtam szavakat.

Most jártunk a déli határnál, beszélgettünk jó pár migránssal a szerb oldalon (riport, videó hamarosan!). Nagy átlagban nem tűntek sem jobb, sem rosszabb embereknek másoknál; egy kisebb részükkel sok a baj: gyógyszerekre isznak, beköltöznek és szétverik az üres házakat, néha olyanba is bemennek, ahol amúgy a tulajdonos ott van, egy részük kimegy, ha kéri, másik részük nem; olykor késharcba bonyolódnak egymással, de szerencsére legalább a többségi lakossággal nem. A nagyobbik részük pedig ártalmatlannak tűnik, és sajnálatra méltók. Mindenféle egykori duty free boltokban, egykori gazdasági épületekben húzzák meg magukat, melegednek, ahogy tudtak, és

Ezért fogyatkozó hittel, de újra és újra nekitámasztják létráikat a kerítésnek, hogy átjussanak rajta, elérjék azt a GPS-koordinátát, amiben az itteni embercsempész megegyezett a magyarországi kollégájával, s hogy ott ott újra meg újra elkapják őket a rendőrök, akik – szerencsére – már menetrendszerű rutinnal balhé, hangos szó nélkül kivezetik őket az országból. Aztán próbálkoznak megint.

A rendőrökre nem is nagyon haragszanak, mondják – csak a munkájukat végzik –, Merkelt és a németeket viszont nagyon átkozzák, úgy érzik, átverték őket. Az embercsempészek dettó – a pénzüket szívesen elveszik, bevásárolnak nekik tízszeres áron, tanácsot adnak, ami vagy beválik, vagy nem –, rájuk is haragszanak. Mégsem maradt más, mint átjutni valahogy a határon Németországba, a jobb élet reményében, mert alapos indokkal, vagy csak a magasabb fizetésekért, de elfogadták a meghívást és elindultak, felszámolva az otthoni életüket, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. A jobb érzésűek még azt is elmondják, megértik, hogy nem örülünk neki, hogy keresztül akarnak menni az országunkon – persze a menekülttáborba nem mennek, ahol fedél, étel, meleg víz várná őket, mert messze van a határtól –, de miért nem segítenek a németek, miért nem viszik át őket oda? Hiszen ők nem akarnak itt maradni, nem akarnak itt semmi rosszat, mondják.

Ugyanezt nem értik a helyi magyarok sem, akik – ha már határhelyzetről szólt az eredeti műkeresztény szöveg –

s most nesze sánta, itt egy púp alapon nyakukba kapták ezt az új népvándorlást. Vagyis: ha már meghívták a migránsokat a németek, miért nem fogadják be ők őket? A helyiek nem gyűlölik az illegális bevándorlókat, inkább keserűséggel és apátiával teli a hangjuk, hiszen jól tudják, vannak köztük rendes emberek is, éppúgy, mint bárkik között. De ennek az egésznek akkor sem ez a módja, hogy átvert, vesztenivaló nélküli emberek tömegeit eresztik rá csaknem hasonlóan védtelen küszködőkre, s közben úgy tesznek, mintha utóbbiak lennének a felelősek előbbiek szenvedéseiért.

S milyen érdekes, az érzékenységtől patakzó krokodilkönnyek fátylán át a magyarok szenvedése már valahogy nem is látszik az említett farizeus körökben. Sem a nyolcvan pluszos Rózsi nénié, akit éppen Szegeden gyógykezeltek, amikor szétverték a házát a migránsok, eltüzelték a berendezést, és vécének használták a spejzát, sem azé a bácsié, akinek teljesen lecsupaszították a házát, apránként, bár otthon volt, sem a félszáz lelkes határfalú talán utolsó gyerkőcének szüleié, akik telefonon mutatták a pusztítás nyomait, illetve azt a házat, amit sikeresen le is égettek melegedés közben az illegális bevándorlók. Magyarmajdányon, a magyar-szerb-román hármashatáron élőknek sem hiszem, hogy pont az hiányzott karácsonykor, hogy – ha sikerült visszakötni a visszaszerzett házukba az áramot, kifertőtleníteni, új matracokat, berendezést venni, ki tudja, hányadszor – meghallgathassák a mindent jobban tudóktól, hogy nem jó keresztények, mert megpróbálják megvédeni, ami az övék. Egyébként egy Árpád-kori alapítású falu utolsó magyarjaiként. Hogy míg ők a szenes gerendákat takarítják például az istállójuk romjai közül,

Nem tudom, utóbbiaknak mennyi maradt meg a Szent Család történetéből, de valahogy nekem finoman szólva sem tűnik igazán hézagmentesnek ez a párhuzam. Még szerencse, hogy a kereszténységet állítólag a jobboldal akarja kisajátítani…