Amit Magyarországon kapok, az mindig a legfontosabb

„Amikor 2008-ban a pekingi olimpián beszélgettem a lányával, Francia Zsuzsával, az aranyérmes amerikai evezős nyolcas tagjával, még azt sem tudtam, hogy ki az édesanyja. Aki pedig tizenhárom évvel később a Time magazin címlapjára került...

Én is ott voltam akkor Pekingben a lányomék olimpiai döntőjén, és történetesen éppen akkor, augusztusban fogadták el a tudományos cikkemet, amelyben kimutattam, hogy a pseudourine-t kódoló RNS állatokban sem immunogén, és nagyon sok fehérje képződik róla. Éppen az előfutamról mentünk visszafelé a szállodánkba, Zsuzsáék bejutottak a döntőbe, amikor a hotelben az a hír fogadott, hogy lehozzák a cikkemet.

Akkor az egy emlékezetes nap volt.

Az bizony, a dupla siker napja: a lányomé és az enyém, illetve Drew Weissmannal közös. Szóval, mi már 2008-ban tudtuk, hogy a pseudouridine-t tartalmazó RNS nem immunogén, tehát nem veti ki magából a szervezet, nem aktiválja az immunreakciót, és nagyon sok fehérje keletkezik róla. És ezt már tudtuk a pekingi olimpián.

Ezek szerint igaz, hogy már csaknem tizenöt éve megvolt ez a technológia?

Igaz.

Csak nem volt meg az a betegség, amelyre lehet alkalmazni?

Erről van szó. Mi alapítottunk Weismannal egy céget 2006-ban, amelynek én voltam a CEO-ja, vagyis az ügyvezető igazgatója. És megcsináltuk a vérszegénységre, az anémiára az Erythropoietin kódoló messenger RNS-t. És arra a kutatásra elnyertünk egy 100 000 dolláros pályázatot. Aztán amikor kiderült, hogy jó úton járunk, kaptunk további egymilliót.

Azzal már nyilván lehetett valamit kezdeni.

Igen. Az adófizetők pénzéből kaptuk, ez állami forrás volt. Magyarra fordítva: sikerült találnunk egy betegséget, amelynek a gyógyítására alkalmas volt ez a terápia. A vérszegénységre, amelyet már kevés fehérjével is tudtunk gyógyítani.

Apropó, ön átesett a betegségen?

Milyen betegségen?

Hát a koronavíruson.

Hogy estem volna át? Én megkaptam a vakcinát!

Utánanéztem: pontosan egy éve, 2020. december 18-án oltották be önt!

Így van, az egyetemünk jelezte, hogy a kollégámmal, Drew Weismannal megkaphatjuk a vakcinát. De akkor már a folyosón sorba álltak az egészségügyi dolgozók, tartva egymástól a hat lábnyi, vagyis 180 centis kötelező távolságot.

Az ön egykori egyetemi évfolyamtársa, Szabó Gábor azt mondja, a Nobel-díj szempontjából túl hamar találták fel a technológiájukat. Nem gondolja? Reménykedik, hogy jövőre megkapja?

Engem ez nem érdekel, nem foglalkozom ezzel. Én annyi díjat kaptam, hogy most már kapjon más is. Megszámoltam, valami hetven díjnál tartok. Nem azért számolom őket, mintha annyira gyűjteném a díjakat, csak be kell írnom őket a határidőnaplómba, nehogy egy napra három is jusson, mert egyszerre csak egy helyen tudok lenni.

De a Bolyai-díj ott van a csúcson, nem?

Hát hogyne, persze, hogy ott van! Elvégre a legrangosabb magyar tudományos díj, ez mindig speciális. Elsőnek a Szegedi Tudományegyetemen lettem díszdoktor, ami Magyarországon történik, amit itthon kapok, az mindig a legfontosabb.

A beszédében, amit akkor mondott, amikor átvette a Bolyai-díjat, dicsérte a férje megértését, türelmét. Ön olykor a tudományos munkája miatt nem tudott főzni, hanem csak zacskós leves volt ebédre. Tényleg?

Többször is. Németországból szoktam vinni nagyon finom zacskós leveseket, nem mondom a márkáját, mert ez nem a reklám helye. Vannak kedvencek is, az egyik a gombás, a másik a brokkolis. De azért szoktam főzni is.”

Fotó: MTI/Máthé Zoltán