Az érdektelenség csúcstalálkozója – így zajlott a glasgow-i klímakonferencia

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

Világsztárként érkezett a glasgow-i pályaudvarra Greta Thunberg: az új klímavallás tizennyolc éves fősámánját valósággal megrohamozták a hívei, amikor leszállt a London felől érkező vonatról a skót nagyvárosban.

November elején politikusok, akti­visták és egyszerű tüntetők tízezrei érkeztek Glasgow-ba a 2021-es klíma­változásügyi ENSZ-csúcstalálkozó (ismertebb nevén COP26) kapcsán. Az esemény, amely a szervezők és a klímafixált média szerint az emberiség utolsó esélye a globális felmelegedés katasztrofális következményeinek megállítására, napjaink talán legfontosabb nemzetközi találkozója. A szervezők valami oknál fogva mégis elfelejtették meghívni Greta Thunberget, pedig a svéd aktivista 2019-es, „How dare you?” beszéde óta megtanulhatták volna, hogy nélküle nincs klímacsúcs.

Ami azt illeti, korántsem Greta Thunberg az egyetlen neves hiányzó a rendezvényről. A világ legnagyobb gazdaságait vezető politikusok közül is többen úgy döntöttek, hogy nem teszik tiszteletüket Glasgow-ban. Nem utazott el a klímacsúcsra az egyik legnagyobb szennyező ország, Kína elnöke, Hszi Csin-ping, s Vlagyimir Putyin orosz elnök sem látogatott el a skót városba. Az erdőirtásairól hírhedt Brazília elnöke, Jair Bolsonaro szintén nem vett részt a találkozón, s váratlanul távol maradt a tanácskozástól Recep Tayyip Erdoğan, Törökország első embere is. A csúcstalálkozó szempontjából kulcsfontosságú Dél-afrikai Köztársaság részéről hiába várták Cyril Ramaphosa elnököt – a befolyásos hiányzók listáját szemlélve tehát legalábbis kérdéses, hogy milyen hatása lehet a találkozón elhatározottaknak a gyakorlatban. Hazánk Áder János köztársasági elnök mellett egyébként miniszter­helyettesi és államtitkári szinten képviselteti magát a csúcson.

A helyzet számos szakértő szerint sürgős beavatkozást igényel. A nyugati világ lakói persze már évtizedek óta hallgatják ezt a különféle zöldpártoktól és aktivistáktól, ami a COP26-nak is nagy hitelességi problémát jelent. Ehhez képest mindeddig viszonylag kevés érdemi lépés történt a Föld ég­haj­latváltozását előidéző emberi tevékenységek korlátozására. A kilencvenes évek óta hasonló klímacsúcsokon egy sor egyezményt és nyilatkozatot adtak ki a részt vevő országok, amelyekben elkötelezték magukat a változás mellett. A legutóbbi nagy megállapodás, a párizsi klímaegyezmény megkötése óta valamivel kevesebb mint hat év telt el. Ennyi idő távlatából már látszik, hogy a világ egyelőre nem sokkal került közelebb a benne lefektetett célok eléréséhez.

A COP26-tól leginkább azt várja a nemzetközi közvélemény, hogy dolgozzon ki konkrét terveket arra, hogyan csökkenthetnék még gyorsabban károsanyag-kibocsátásukat a Föld országai. Erre azért van szükség, mert bolygónk átlaghőmérséklete ma körülbelül 1,2 Celsius-fokkal magasabb, mint a 19. században. Ennek hatásait időjárási szélsőségek és természeti csapások – például hirtelen árvizek és nagy területeken pusztító erdőtüzek – képében Európa országai az utóbbi néhány hónapban is megtapasztalhatták. Ha a Föld átlaghőmérséklete 1,5 vagy még több Celsius fokkal emelkedne az évszázad végéig, a következmények még súlyosabbak lennének. A dolgok jelenlegi állása szerint akár a 2,7 fokos hőmérséklet-emelkedés sem zárható ki a század végéig. A csúcs legfontosabb célja az volt, hogy ennek gátat szabjon, és hogy a bolygó átlaghőmérséklete ne emelkedjen többel, mint 1,5 fok.

Más kérdés, hogy e cél elérése folyamatos energiabefek­tetést igényelne, amiben eddig még nem igazán jeleskedtek az országok. És van még egy fontos tényező is: a pénz. A környezetkímélőbb technológiákra való áttérés és a káros­anyag-kibocsátás csökkentése gyakran jóval költségesebb, mint a jelenlegi gyakorlat – márpedig a globális dél országai közül sokan nem engedhetnek meg maguknak efféle luxust. Ezeket az országokat ráadásul gyakran súlyuknál kisebb mértékben képviselték vezetőik a korábbi csúcstalálkozókon.

A COP26 első hetében a politikusok tettek néhány hangzatos ígéretet, amely leginkább a metánkibocsátás és a szénfelhasználás csökkentéséhez kapcsolódott.

Az Európai Unió és az Egyesült Államok képviselői bejelentették, hogy 2030-ig harminc százalékkal csökkentik metánkibocsátásukat a tavalyi szinthez képest – a kezdeményezéshez azóta több tucat másik ország is csatlakozott. „Nem várhatunk 2050-ig, gyorsan kell csökkentenünk a kibocsátást” – jelentette ki Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, aki maga is szeret sietni. Más magyarázat nincs arra, hogy pár nappal COP-s szereplése után a Bécs és Pozsony közötti hatvan kilométeres távolságot is különgéppel tette meg az egykori német védelmi miniszter. Bár a szakértők szerint már ez a vállalás is nagy lépés, a globális felmelegedés elleni küzdelemben még nagyobb segítséget jelentene, ha a világ három legnagyobb metánkibocsátója, Kína, India és Oroszország is csatlakozna hozzá – de ők távol maradtak.

Nem volt nagy a tolongás akkor sem, amikor a szénfelhasználás csökkentésére tett ígéretet a részt vevő országok egy csoportja. Az erről szóló vállalást aláíróországok arra tettek ígéretet, hogy a továbbiakban nem fektetnek majd újabb szénerőművekbe odahaza és külföldön sem. A fejlett gazdaságú aláíró országok vállalják azt is, hogy a következő évtized végére bezárják széntüzelésű erőműveiket, a szegényebbek pedig a 2040-es évek végéig teszik meg ugyanezt. A nagy szénfelhasználók közül sikerült megnyerni az ügynek Chilét és Lengyelországot is – utóbbinak még kapóra is jön a mostani elhatározás, hiszen az egyik szénerőmű miatt a lengyel kormány most is napi félmillió euró büntetést fizet az Európai Bizottságnak. Kína és az Egyesült Államok, amely országok tavaly összesen harmincnégyszer annyi szén felhasználásáért feleltek, mint a lengyelek, nem tettek ilyen jellegű vállalást.

Az persze egyértelmű, hogy a széntüzelésű erőművek bezárása nagyon költséges dolog, és hogy számos ország nem engedheti meg magának, hogy más forrásból jusson energiához. Erre kínálhat megoldást az az új modell, amelyet a Dél-afrikai Köztársaságban próbálnak majd ki először. Eszerint Németország, Franciaország, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és az EU a következő öt évben 8,5 milliárd dollár értékű támogatást – többségében hitelt – nyújt az országnak azért, hogy a súlyosan szennyező szénerőművei helyett inkább megújuló forrásokból fedezze energiaszükségletének nagyobb részét. A glasgow-i klíma­csúcson debütáló modell iránt több fejlődő ország is érdeklődik, de azért van egypár buktató is a dologban. Kérdéses, hogy hány szegényebb ország energiaszektorának szerkezetváltását hajlandók finanszírozni a jómódú nemzetközi aktorok; a múltbeli nemzetközi újjáépítési és segélyprogramok tapasztalataiból kiindulva pedig az sem teljesen biztos, hogy ezeket a pénzeket tényleg a felhasználási céljuknak megfelelően költik majd el a kedvezményezettek.

A COP26-nak e lapszám megjelenése után, november 12-én lesz vége. Az első hét látványos rendezvényei közben a háttérben már kezdetét vette az a lázas munka, amelynek a végén várhatóan több konkrétumot fogunk tudni mind a párizsi klímaegyezmény most tisztázandó „maradékairól”, mind a glasgow-i találkozón tett közös elhatározásokról. De mire lesz vajon elég mindaz, amiről a skót városban megegyeznek a megjelentek? A felszólaló politikusok egy része érzékeli a nyilvánosság egy hangos része felől érkező, egyre erősebb nyomást, amit a helyszínen a Thunberg-féle klímaaktivisták megjelenése is félreérthetetlenné tett. Mások viszont a jelek szerint nem vesznek tudomást sem erről, sem a klímaváltozás bizonyított és érzékelhető következményeiről. De amíg ők és a nagy fosszilisenergia-felhasználók és erdő­irtók nem változtatnak gyakorlatukon, a mostanihoz hasonló klímacsúcsok sem lesznek mások, mint éves nagyot­mondási és csendbenszunyókálási világtalálkozók.

Nyitókép: Klímatüntetők november 6-án Londonban Reuters / Vuk Valcic / Sopa Images