Emlékszem, 2002–ben, a Kossuth térre összehívott nagygyűlésen olyan deresedő hajú tanúkkal találkozhattam, akik átadtak nekem valamit abból, amit a szabadság és összefogás jegyében érezhettek annak idején ugyanott – amikor az én apám még csak tizenhat volt, és vidéki srácként túl sokat nem élhetett át a budapesti eseményekből.
Nem láthatta a körúti villamost kilőve és barikáddá nemesülve. De ismerhette Lajtai Lajos Hétre ma várom a Nemzetinél… című, közkedveltté vált dalát.
1956-ban ez a villamos megállt. Mert megállították.
Valamin változtatni kellett, mert az Isten valóságát nélkülöző hatalom által megkövetelt szólamok szembementek mindazzal, ami a jóérzésű emberek lelkében még élő hit és valóság volt. Szembement az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus összes ajándékával is. Ezek mind plusz megerősítést adhattak ahhoz, hogy életben maradjon az igazság.
Börtönben megkínzott és rejtélyes körülmények között agyonvert papok vérükkel öntözték a szabadság új virágát. Tízezernél is több, utcára lökött magyar szerzetes civil ruhás kovászként kelesztette a magyarság tápláló kenyerét,