A dulakodásnak aztán vége szakadt, a magyarok és a lengyelek kiszorították az egyenruhásokat a lelátóról, és – és ennyi. Amikor lehiggadtak a kedélyek, Márton kiment a mosdóba, és látta, minden tele van rendőrökkel „volt vagy száz rendőr a büfénél, de nem csináltak semmit. Még a vécében is rendőrök álltak, de ők sem”. A második félidőben sem volt már balhé.
A biztonságiak viszont Szoboszlai Dominikkel is keménykedtek: amikor a meccs végén a csapat odament, és kölcsönösen megtapsolták egymást a szurkolókkal, a focista oda akarta adni a mezét egy kisfiúnak, de az egyenruhások nem engedték még azt sem, hogy egy lépéssel közelebb lépjen, úgy kellett átdobnia a mezt a kissrácnak.
Mindenesetre a fiatalember furcsállja, hogy a rendőrök ennyiben hagyták a dolgot:
sem a kijáratnál nem volt már ellenőrzés, nem, hogy olyan szigorú nem, mint befelé menet, egyenesen semmilyen, csak terelgették az embereket kifelé, meg sem állították.
Ha akkora huligánkodás történt, hogy szét kellett verni a fél lelátót, hogyhogy nem keresték az elkövetőket? – teszi fel a kérdést. Mintha el se akarták volna kapni ott azokat, akik verekedtek. „Nem vagyok összeesküvés-elmélet hívő, de ez most elég jól jött a brit lapoknak, hogy leírhatták, hogy na, megint itt vannak a rasszista magyarok, akik csak a balhét csinálják”.
Mindenesetre Márton nagyot nézett, amikor szembejött vele számos lap címlapján a fotója,
„a munkahelyemen röhögtek, hogy na, itt a Marci, a nagy huligán, én meg mondtam nekik, jobb, ha vigyáznak, mert anyámmal szétkapunk bárkit”
– idézi fel nevetve.
Örül neki, hogy szerencsésen megúszta a dolgot, csak egy kis sört kapott a nyakába és ennyi. A címlapok viszont nem felejtenek.
(Címlapfotó: Márton saját felvétele, engedélyével közölve)