Így bukott meg a CDU: izgalmak a német politika szivarfüstös szobáiból

2021. szeptember 28. 9:00
Miért maradt eddig hatalomban Merkel? Hogyan harcoltak alatta egymással a CDU és CSU feltörekvő politikusai? Milyen hévvel dörgölőznek egymáshoz a német politikusok és újságírók? A Die Welt főszerkesztő-helyettese közelről követte az alkukat, veszekedéseket és bakikat, amelyek mostanra történelmi mélypontra vitték a német kereszténydemokraták támogatottságát.

A virsli és az ellenzéki előválasztás után

a CDU-s kancellárjelölt is csatlakozik azon dolgok sorához, amelyekről jobb nem tudni, hogyan készültek

– Robin Alexander, a Die Welt hírportál főszerkesztő-helyettesének legújabb sikerkönyve, a Machtverfall (Hanyatló hatalom) legalábbis egyáltalán nem hozza meg az olvasó étvágyát a német politikához.

A vonakodó Merkel

Németország egyik legvastagabb telefonkönyvvel bíró újságírója minden létező bizalmi tőkéjét latba vetette annak érdekében, hogy aprólékosan felgöngyölíthesse a Kereszténydemokrata Néppárt (CDU) posztmerkeli stresszének elmúlt két évét, mely vasárnap éjjel a párttörténet leggyengébb választási eredményében csúcsosodott ki – és közben emberként is igyekszik megfejteni a párt elmúlt két évének vezéralakjait, a kancellár mellett Annegret Kramp-Karrenbauer honvédelmi minisztert, volt CDU-elnököt; Armin Laschet bukott kancellárjelöltet, CDU-elnököt, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökét; valamint Markus Söder CSU-elnököt, bajor miniszterelnököt, akiből kis híján kancellárjelöltet csinált a lázadó CDU-frakció.

Alexander leírja:

Merkel 2017-es indulását csak azért vállalta, hogy Trumpot ne hagyja ellensúly nélkül a világpolitika nagyszínpadán,

ha 2016-ban Hillary Clinton győz, eszébe sem jutott volna pályázni a székére. Utolsó találkozójukon Barack Obama a berlini Hotel Adlonban „a szabad világ vezetőjére” köszöntötte poharát, Merkel pedig igyekezett is elfoglalni helyét a világtörténelemben – méltó távozásának viszont keresztbe tett a tizenhat tartományi miniszterelnökkel együtt csúfosan félrekezelt koronavírus.

„A tervek nyűgök csupán, elállják a mozgástér útját. Mivel folyton új problémák merülnek fel, Merkel inkább minden lehetőséget nyitva hagy magának. Ez a radikálisan reaktív kormányzási stílus bizonyított a nagy, váratlan válságokban, melyek meghatározták hivatali idejét” – írja a kancellár válságkezelési módszeréről a szerző, aki szerint

Merkel meg van győződve, hogy „a politikusok nem állhatnak ellen az idők szellemének, csak nagyjából józan mederbe terelhetik azt”.

Így lett a kancellár az atomenergiából való kiszállás ikonja, pedig előtte meghosszabbította az erőművek üzemidejét; az eurózóna déli tagállamainak megmentője, pedig előtte a németek adópénzére ügyelő „vaskancellár” volt; és migránsok millióinak Európára szabadítója, pedig előtte az európai menedékjog-reform legfőbb ellenfele volt.

CDU/CSU-belharcok

Alexander könyvének vezérfonala

a kancellárjelöltségért folyó, egyre inkább eldurvuló Laschet–Söder-párharc,

amely végigvonult a német politika elmúlt másfél évén. Söder vitte a legszigorúbb covid-politikát egész Németországban, teljes harmóniában a kancellárral – Laschet pedig igyekezett kibúvót keresni a lezárások alól, amennyire lehetett. A német választók a felmérések szerint végig Södert díjazták, a bajor miniszterelnök időnként Merkelt is megelőzte a népszerűségi versenyekben, és minden erejével azon volt, hogy „Team Vorsicht”, azaz „óvatosság-csapat” címszó alatt minél többet pózoljon a kancellárral, azt sugallva, hogy Laschet ellenében Merkel őt akarja utódjának.

A párharchoz persze arra volt szükség, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer, akit Merkel saját bevallása szerint is utódjának szánt, végleg kiírja magát a versenyből. AKK terve teljesen más volt, mint ahogy aztán a politika alakult: arra számított, hogy 2017-ben kereszténydemokrata-szabad demokrata-zöld kormány, azaz Jamaika-koalíció alakul, ő pedig egyelőre marad a Saar-vidéken miniszterelnöknek, csak 2019-ben lép be belügyminiszterként az idősödő Thomas de Maizière-t leváltandó a kabinetbe, 2020-ben megkaparintja a pártelnökséget, 2021-re pedig úgy lesz kancellárjelölt, hogy már alig maradjon ideje a médiának szétcincálni.

Amikor azonban a Jamaika-tárgyalások megszakadtak, és nyilvánvalóvá vált, hogy nagykoalíció lesz a vége, AKK már 2017-ben Berlinbe váltott, de Merkel tervével ellentétben nem miniszternek, hanem pártfőtitkárnak. Merkel mellett az összeférhetetlenségi szabályokat is megsértve „gyakornokoskodhat”, minden reggel ott lehet a napindító megbeszélésen – már amíg a kancellárral jóban vannak. A kapcsolat ugyanis gyorsan megromlik, miután AKK fontolgatni kezdi, hogy a Merkelre vérig sértődött Friedrich Merzcel együtt esetleg idejekorán leváltaná a kancellárt.

Merkel innentől kezdve semmilyen fórumon nem áll ki az egyik botrányból a másikba bukdácsoló pártelnökért,

sőt – amikor AKK honvédelmi miniszterként bemutatkozó beszélgetésre megy amerikai kollégájához, Mark Esperhez, Merkel pedig New Yorkba az ENSZ-közgyűlésre, a kancellár nem hajlandó egy gépen utazni vele, kitéve Kramp-Karrenbauert a média és a közvélemény haragjának a négyszázezer euróba kerülő különrepülője miatt.

A kegyelemdöfést aztán a türingiai választás kapcsán viszi be Merkel AKK-nak: miután a helyi CDU az AfD-vel együtt megszavaz a tartománynak egy FDP-s miniszterelnököt, a kancellár – aki már nem pártelnök – Dél-Afrikából nyilatkozik haza, hogy a szavazást azonnal vissza kell csinálni, nehogy az SPD-nek ürügyet szolgáltassanak a nagykoalícióból való kilépésre. AKK kényszerhelyzetbe kerül: Merkelnek nem mondhat nyíltan ellent, de a helyi CDU nem hallgat rá, a székére ácsingozó Armin Laschet és Jens Spahn pedig egy szándékosan rossz nyilatkozatba kergetik bele az ügy kapcsán, majd nem állnak ki mellette – párton belüli tekintélyének utolsó maradványai is elvesznek.

Itt mond le róla teljesen a politikát farkastörvényekben értelmező Merkel –

aki nem tudja elverekedni magát egy hivatalig, az nem is érdemli meg.

Miután AKK tisztázta, hogy sem pártelnök, sem kancellárjelölt nem szeretne lenni, megpróbálja egy csapattá verbuválni a helyére pályázó három férfit, Armin Laschetet, Jens Spahn egészségügyi minisztert, Friedrich Merzet és Norbert Röttgent, aki épp Laschet születésnapján indult el a CDU elnöki székéért azzal a kicsit sem burkolt üzenettel, hogy a párt jövőjének nem szivarfüstös szobákban kellene eldőlnie.

A szivarfüstös szobában AKK egy nagyszabású alkuhoz kéri ellenlábasai támogatását: Merkelt a pártot maga mögé állítva rá akarja kényszeríteni arra, hogy ősellenségét, Friedrich Merzet vegye be a kormányba gazdasági miniszternek, Jens Spahnt frakcióvezetővé emelné, Ralph Brinkhaus frakcióvezetőt miniszteri pozícióval vigasztalná, cserébe pedig mindenkit arra bírna rá, hogy támogassa Armin Laschetet pártelnökként és kancellárjelöltként. Az alku nem jön össze – mert a sértett Merz a pozíciót csak akkor fogadná el, ha Merkel Canossát járva maga ajánlaná azt fel neki. AKK minden célkitűzésében csúfos kudarcot vallva távozik a színről.

Kereszténydemokrata dráma

És innen indul a dráma maga, Söder és Laschet nyílt színen folytatott hadakozása. Laschet először a CDU-n belül tolja egyre messzebb az AKK-t leváltó pártgyűlést, hogy gyalázatosan alacsony népszerűsége valahogy beérje Merzét – amíg Merz elöl van, valahogy sem digitális, sem levélalapú szavazásra nem képes a párt, majd Merz egy sajtónyilvános zsarolására hirtelen csak találnak digitális megoldást. Merkel viszont közben a covid-politikájával való ellenkezése miatt állandóan támadja Laschetet, Söder alig burkoltan nyilatkozza le sajtótájékoztatókon, hogy Laschet alkalmatlan a kancellári munkára.

Több hetes médiaháború után aztán Laschet megpróbálja négyszemközt tisztázni a helyzetet Söderrel,

a randimeghívást azonban a bajor miniszterelnök elutasítja,

így Laschet képtelen egy interjúban ledobni az atombombát, és egy olyan kifejezéssel támadni Södert, amit korábban CSU-elnöki elődje, Horst Seehofer belügyminiszter használt ellene – tőle származik ez a szép bajor kifejezés, a „Schmutzelei” („mocskoskodás”), melynek használatával Laschet burkoltan megüzeni Södernek, hogy kész a CSU-n belüli ellenségeivel is összefogni ellene. Erre Söder kötélnek áll, a találka még aznap megtörténik, az urak megvallják egymásnak, hogy mindketten kancellárjelöltek akarnak lenni.

Innentől a probléma éket ver a két testvérpárt közé: valamilyen kölcsönösen elismert grémiumnak döntenie kell arról, hogy a CDU vagy a CSU adja a kancellárjelöltet. Mivel Laschet a saját frakciójában is rendkívül népszerűtlen, Söder óriásit nyerne, ha a közös frakció döntene – úgyhogy a Laschet-csapat minél inkább igyekszik kitúrni a frakciót a döntéshozatalból. Ebben a CDU nagy öregje, Wolfgang Schäuble házelnök segít neki – ő ugyanis emlékszik az 1980-as választásra, amikor Ursula von der Leyen édesapját, a Laschethez hasonlóan népszerűtlen Ernst Albrechtet szavazta le a saját frakciója, és választotta helyette a legendás bajor miniszterelnököt, Franz Josef Straußt kancellárjelöltnek – aki viszont hiába nyerte meg a választást, az FDP-nek túl konzervatív volt, így a liberálisok inkább az SPD-s Helmut Schmidtet emelték kancellárrá a választást megnyerő Strauß helyett.

Robin Alexander e ponton teljes családterápiát végez a CDU/CSU-n – emlékeztet ugyanis arra, hogy Strauß főtitkára ekkor egy bizonyos Edmund Stoiber volt, aki húsz évvel később a CSU második, szintén sikertelen kancellárjelöltje lett. Az ő főtitkára pedig, mit ad Isten, akkor épp Markus Söder volt – a CSU-s kancellárjelöltség ezek szerint főtitkári ágon öröklődik.

„A CDU/CSU nagy család elfojtott, bonyolult kapcsolatokkal – és egy jó memóriájú párt”

– írja a szerző. Schäublét tehát a Söder elleni küzdelmében a Strauß-trauma vezeti, s igyekszik annyira kihagyni a döntésből a frakciót, amennyire csak lehet.

Söder viszont nem ad alább, mégis beviszi az ügyet a frakcióba, ahol Laschetet saját pártjának képviselői brutális vádakkal feszítik keresztre, egyik vezető CDU-s politikus áll át a másik után Söder oldalára pártelnökével szemben. Döntést hozni azonban nem sikerül. A párt nagy öregjei úgy védik Laschetet, hogy közben mellette nincsenek érveik, csak ellenfele ellen.

Alexander szerint ez a mintázat az egész CDU-kampányon végigvonul: „Jellemző, hogy Armin Laschet mellett folyton azzal érvelnek, hogy vele akadályozható meg a nagyobb rossz. Laschet azért lett CDU-vezér, hogy ne Merz legyen az. És azért kell kancellárjelöltnek lennie, hogy Söder ne legyen az.” A kegyvesztett pártelnök mögött aztán Schäuble a Bundestagban egy hétszemközti beszélgetésen próbálja valahogy felsorakoztatni a CSU-t, de nem jön össze.

A végső döntést aztán egy hat és fél órás elnökségi ülésen hozza meg a CDU, a legszűkebb vezetés először arról szavaz, hogy titkosan szavazzanak-e arról, hogy lesz-e aznap szavazás a kancellárjelöltről; majd arról szavaznak, hogy legyen-e aznap szavazás a kancellárjelöltről, majd a kancellárjelöltről szavaznak. „A pártok imádják a bonyolult ügyrendi kérdéseket, mert azok valójában hatalmi kérdések” – írja Alexander.

A végeredmény: 31 szavazat Laschetre, 9 Söderre, 6 tartózkodás. Angela Merkel is tartózkodik.

Csak nem hajlandó senki mellé letenni a garast. Söder dohog, a médiában is csúnyákat nyilatkozik, visszatérésről beszél, félszívvel kampányol Laschetnek – de elfogadja a döntést.

Bezzegzöldek

És mivel Alexander egy német újságíró, természetesen nem maradhat el a CDU-s hatalmi harcok összehasonlítása a zöld harmóniával. A szerző jelzi, hogy az Annalena Baerbock-Robert Habeck párosnak, amely egyébként szintén keményen megvívott a kancellárjelöltségért, „sikerült az, amin Sigmar Gabriel és Martin Schulz, az önjelölt barátok 2017-ben elbuktak; és amit Angela Merkelnek és Annegret Kramp-Karrenbauernek sem sikerült összehoznia: egy olyan politikai partnerség, amelyben az egyik fél gyengeségeit a másik nem a helyezkedésre való esélyként látja”.

Zöldekkel szembeni elfogultság ide vagy oda,

Alexandernél jobban eddig senki nem fejtette meg Angela Merkel karakterét,

innen nézve irigylésre méltó, hogy ennyi indiszkréció után mégis szóba állnak újságírókkal a német politikusok. Jellemző jelenet például, hogy amikor Markus Södernek a CSU egyik választási győzelme után Merkel felajánlotta a tegeződést, a tapasztalt Kramp-Karrenbauer gyorsan lehűtötte a lelkesedését. „Amikor választást nyersz, megengedi, hogy letegezd. De ha elvesztesz egyet, gyorsan vissza tud vonódni az a tegeződés” – mondta Södernek AKK.

S megtudjuk a szerzőtől azt is, hogy Manfred Weber néppárti bizottsági elnökjelölt csúfos bukásában ugyanannyira van szerepe a csúcsjelölti rendszert és az Európai Parlament hatalmát gyűlölő Merkelnek, mint a visegrádi országoknak – mikor kiderült, hogy Webernek sem az EP-ben, sem a Tanácsban nincs többsége, Merkel hidegen közölte vele, „Manfred, el kell döntened, hogy öt vagy tíz méter magas palánkról ugranál-e szívesebben egy üres medencébe.”

Fény derül Merkel és a Zöldek bonyolult kapcsolatának okára is – a helyzet ugyanis úgy áll, hogy

a kancellár valójában már régóta együtt kormányoz az ökopárttal.

Hiába van ugyanis a Bundestagban többsége a kereszténydemokrata-szociáldemokrata nagykoalíciónak, a „felsőházban”, a tartományi kormányokból álló Bundesratban nincs – és mivel a legtöbb törvényre a Bundesratnak is áldását kell adnia, itt Merkelnek bizony folyton küzdenie kell azon tartományok szavazataiért, ahol valamilyen konstellációban a Zöldek is kormányoznak. Ez Merkelnek egyrészről pluszfeladat – másrészt viszont érv a CDU balra tolódásán morgó párton belüli ellenzékével folytatott vitákban.

Sajtófüggetlenség német módra

Izgalmas részleteket árul el Alexander a legendásan politikaközeli német sajtó működéséről is. Mikor a bajor közmédiában Hendrik Streeck virológus covid-podcastet indított, amely hangvételében jóval kevésbé volt lockdown-párti a helyi Szlávik János, Christian Drosten virológus hasonló műsoránál, Söder a műsort rövid úton lekapcsoltatta, amint felfedezte magának a szigorú lockdownpápa szerepét. Szolgáltat némi ténybeli bázist ahhoz a szóbeszédhez is, amelyet Németország határain kívül már mindenki tényként kezel: hogy

a német politikai média a Zöldek ágyasa.

Emlékeztet Tina Hassel, az ARD (az MTVA német megfelelője) berlini stúdiófőnökének szerelmes tweetjeire a két zöld pártelnökről, és kikotyogja, hogy bizonyos médiumok Zöldek-közeliségét már a konkurens szerkesztőségek is kinevetik: főnöke, Dagmar Rosenfeld Welt-főszerkesztő a szerkesztőségben azzal viccelődik, hogy „minden ötödik percben beleesik egy Stern-szerkesztő egy zöldbe”, Thomas Petersen az Allensbach közvélemény-kutató cégtől pedig úgy vélekedik, „a német újságírók egyszerűen imádják ezt a pártot”.

És olvashatjuk Alexander tudósításait az egyébként elméletileg zártkörű frakcióülésekről, miniszterelnöki konferenciákról is, melyekről az ellenérdekelt felek a Covid alatt egészen gátlástalan módszerekkel szivárogtattak a sajtónak. A miniszterelnöki értekezlet Zoom-szobájának jelszava („foederalismus”) a szerkesztőségek számára jóformán közkincs, Reiner Haseloff szász-anhalti miniszterelnök pedig az egyik zárt ülésen azt találta mondani, hogy „az ezt hallgató újságírókat kérem, a szó szerinti idézeteket egyeztessék a kormányszóvivőmmel”, majd lediktálta a telefonszámát – felmerült ugyanis a gyanú, hogy néhány kollégájánál a kamera holtterében újságírók ültek.

A Söder és Laschet között vergődő CDU/CSU-frakció ülésein sem volt jobb a helyzet, bizonyos képviselők nemes egyszerűséggel felhívtak egy-egy újságírót a mobiltelefonjukon, majd a készüléket maguk elé tették az asztalra,

jóformán élőben közvetítve a sajtónak a zárt ülést.

Ralph Brinkhaus frakcióvezető ezen úgy kiakadt, hogy elüvöltötte magát, „akik innen bármit kiadnak, azok disznók, nem párttársak!” – majd perceken belül visszaolvasta saját dühödt szavait egy hírportál címlapjáról.

A szerző politikai éleslátását dicséri, hogy számított a vasárnapi választással előállt helyzetre – hogy Armin Laschet kegyetlenül kikap a választáson, mégsem kizárt, hogy kancellár lesz belőle. Alexander úgy fogalmaz, „Armin Laschet kancellárjelöltsége 2021 április végén, a kampány kezdetén csattanónak tűnik egy valaha oly büszke Unió hatalmának hosszas hanyatlásában, amely a menekültválsággal kezdődött, és a koronavírus-válság félrekezelésében találta meg szomorú csúcspontját. Leírni mégsem szabad Armin Laschetet – hiszen akkor alábecsülnénk ezt a szokatlanul szívós, mondhatni, fájdalomtűrő férfit. És ezt a hibát már sokan elkövették.” Robin Alexander nem követte el – s ezért is érdemes őt olvasni, mint a német politika egyik legjobban behálózott értőjét, guruját és megéneklőjét.

 

Robin Alexander: Machtverfall. Merkels Ende und das Drama der deutschen Politik: Ein Report

München: Siedler, 2021.

 

Nyitófotó: Adenauer, Kohl, Merkel... és Laschet a CDU székházán (ALEXEY VITVITSKY / SPUTNIK VIA AFP)

Összesen 37 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A LÉNYEG AZ IDŐPONTOKBAN VAN:

2010. október. 19. 15:57
Németországban Angela Merkel szerint megbukott a multikulturális modell.

2013. október 31., csütörtök 10:28
Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség beismerte, hogy lehallgatták Angela Merkel német kancellár telefonját.

NYILVÁNVALÓ, HOGY MERKELT BRUTÁLIS NYOMÁS, ZSAROLÁS ALÁ HELYEZTÉK, amit kétféleképpen kezelhetett volna helyesen:
1. Lemond.
2. Bejelenti, hogy fütyül a lehallgatásra és Németország érdekeit teszi az első helyre és nem fogadja Gerald Knaust semmiféle minőségben.
--- Egyiket sem tette meg, helyette végrehajtotta az elfajzott zsidó G. Soros által Merkel mellé rendelt Gerald Knaus parancsait.
Ezért bukott meg a CDU és onnan soha többé fel nem kel.

Te jó Atyaúristen. Ez nem egy párt, ez nem kormányzás, hanem ez bizánciak törtetése a hatalomért, miközben mellékesen vezetik is az országot. Jó ez a cikk, de sajnos az általa lefestett kép rosszabb, mint amit el tudtam képzelni. (ahol nem egyedül a CDU/CSU a hunyó, hanem az újságírók, a zöldeket elfogultan támogató közmédia is)
Itt is látszik, hogy a széthúzás mindig leépüléshez vezet.

Putyinéknál a fontos döntéseket személyes találkozókon hozzák, ahol nem készülnek jegyzőkönyvek. Ők sem hülyék, akarom mondani, ők nem hülyék.

"ön mióta tudja magáról, hogy pedofil?"

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés