Mit keresne egy LMBTQ-film egy szakrális művészeti fesztiválon?

2021. szeptember 24. 18:26

Vágvölgyi Gergely
Mandiner
Ezért volt helyes döntés az LMBTQ-filmet kivenni a keresztény fesztiválról.

Az elmúlt napokban általános felháborodás lett úrrá a liberális sajtón, amiért egy keresztény művészeti fesztivál a keresztény tanítással összhangban korrigált egy hibát. A közelmúltban Ferenc pápa is arra szólított fel, hogy mindenki tartsa tiszteletben az egyház álláspontját.

Az Ars Sacra magyar keresztény fesztivál filmes programjából kikerült az Anyáim története című film. A felháborodás legalább olyan megalapozatlan, mint amilyen hangos – bemutatom, miért. 

Keresztény tanítás kontra LMBTQ-propaganda

Az Anyáim története egy magyar gyártású film, saját meghatározása szerint egészen pontosan dokumentumfilm. Érzékenyít: két leszbikus nő kapcsolatát és egy gyermek örökbefogadását mutatja be, persze rendkívül drámai módon;

főhőseink itthon nagyon szenvednek, ellenben Ausztriába költözve már rendkívül boldogok.

Ott elfogadás van és tolerancia, már igazán szép az élet. A film vállaltan a szivárványformációk mellett érvel, saját fórumai szerint is két anya és egy gyermek „családdá válásának küzdelmeit” mutatja be. 

Márpedig a film üzenete, az általa nyíltan népszerűsített (lásd még: propaganda) életmód és „családmodell” homlokegyenest ellentmond a katolikus-keresztény tanításnak. Ez persze az alkotók szíve joga, de egy keresztény filmfesztivál esetében nem szabad meglepődni,

ha az végül a keresztény társadalmi tanítást részesíti előnyben az LMBTQ-ideológia terjesztésével szemben.

Sőt: ez az elvárás.

Az egyház ugyanis azt tanítja, hogy a házasság férfi és nő életre szóló, hűségen alapuló szeretetkapcsolata, s ebből éled a család, amikor a férfi és nő gyermeket vállalnak. A keresztény házasság- és családfogalom tehát nem mutat érintkezési pontot a film által reklámozott megközelítéssel. 

Az Ars Sacra fesztivál ráadásul (nomen est omen) a szakrális művészetek seregszemléje, amely mára kifejezetten patinás eseménysorozattá nőtte ki magát és meghatározó a keresztény kulturális életben. Olyannyira, hogy idén Erdő Péter bíboros nyitotta meg a rendezvénysorozatot, amely ráadásul a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kísérőprogramjává vált.

Ilyen módon tehát elvárható, hogy minden elemében közvetítse és ne rombolja a szakralitást. Az Anyáim története esetében pedig az „ars” szubjektív, a „sacra” azonban mindenképpen hiányzik belőle. Mi több, nyíltan ellene megy mindannak, amit e témában az egyház vall és hirdet.

Ezért tehát nem meglepő, hogy

a film programba kerülése sokak számára megszólaltatta a vészcsengőt.

Felelős konzervatív közéleti szereplők fogalmazták meg fenntartásaikat a vetítéssel kapcsolatban, amely végül – a szervező alapítvány kuratóriumának bölcs döntése következtében – elmaradt.

A filmmel kapcsolatban egyébként közel sem csak civilek, hanem papok (köztük magas rangú egyházi személyek) is kifejezték ellenkezésüket. Ők az egyházi tanítás mellett álltak ki, hangsúlyozva: a kereszténységnek befogadónak kell lenni az eltérő szexuális orientációval bíró személyek iránt, ezt azonban nem szabad összekeverni a nyílt propaganda befogadásával.

Ide kapcsolódik, hogy ugyanebben az általános vitatémában a közelmúltban maga az egyházfő is határozottan állást foglalt. Ferenc pápa éppen budapesti és szlovákiai látogatásáról hazafelé tartva fejtette ki a sajtó munkatársai előtt: „Nők és férfiak mindannyian egyenrangú testvérek, az Úr jó, és mindenki üdvösségét akarja, de könyörgöm, ne tagadják meg az Egyháztól az Ő igazságát. A homoszexuális beállítottságú emberek közül sokan gyónnak és kérik a papok tanácsát, és az egyház segít is nekik, de a házasság szentsége más téma.”

Márpedig azok, akik most számon kérik, miért maradt el a film vetítése, éppen azt teszik, amire Ferenc pápa célzott: megtagadják az egyháztól az ő igazságát.

Az egyházfő szavai a jelek szerint nem jutottak el a filmes zsűri tagjaihoz sem.

Családban marad 

S ha már a zsűrinél tartunk, rá kell mutatni arra az összefonódásra, amely eleve kérdőjelessé teszi a kiválasztási folyamat szakmaiságát és aminek alapján leginkább értetlenkednie kellene a (liberális) sajtónak. 

A fent nevezett film ugyanis Dér Asia munkája, az Ars Sacra filmfesztiváljára a jelentkező filmekből a programot összeállító négytagú zsűri elnökét pedig az elmúlt napokig Dér Andrásnak hívták. A vezetéknév egyezése pedig nem véletlen, vagy névrokonság:

a zsűri elnöke a film rendezőjének édesapja. 

Komolyabb seregszemlék esetén egy ilyen nepotista húzás után a zsűrielnök véletlenül sem azért mondott volna le teátrális és sértett módon, mert a kuratórium végül felülírta egy döntését, hanem azért, mert a legalapvetőbb szakmai-etikai normák sérültek látványosan. Mindez persze elkerülte a haladó média figyelmét. 

Hol itt a politika?!

Azt követően, hogy az Anyáim története kikerült a fesztivál programjából, az alkotók természetesen hamar nyilvános polémia tárgyává tették a döntést és igyekeztek politikainak beállítani azt. 

Az igazság ezzel szemben az, hogy nem a nagypolitika szólt bele az események alakulásába, hanem (mint fentebb bemutattuk) a jó lelkiismeret. Sőt,

aktuálpolitikai kérdéseket éppen a film erőszakolt volna az Ars Sacra programjába.

A műben van kormányellenes tüntetés „Orbán takarodj!” rigmussal, feltűnik benne Szabó Tímea, vonatkozó miniszterelnöki megnyilvánulás pedig okosan alkalmazott filmes eszközökkel kifejezetten negatív kontextusban kerül ábrázolásra, nem beszélve Kövér László megidézéséről.

A társadalmin felül politikai kérdést is nyitnak az alkotók, amikor arról győzködik a nézőt: baj, hogy itthon házasságot csak férfi és nő köthet. Az LMBTQ-személyeket (tüntetésen és azon kívül egyaránt) áldozati szerepben mutatja be, üzenetei pedig hogy, hogy nem, ellenzéki pártok közösségi oldalairól is ismerősek lehetnek.

Se feljelentés, se petíció, csak érvek

Az ominózus döntést követően a sértetten távozó ex-zsűrielnök hosszadalmas bejegyzésben ostorozta azokat az értékvédőket, akik a film ellenében foglaltak állást belső fórumokon. Utóbbi tényt azonban nem tisztelte túlságosan, érvelésében például petíció indítását emlegette. A jó esetben teljes tájékozatlanságra (kevésbé szimpatikus forgatókönyv szerint kifejezett hazugságra) utaló kijelentés hamis:

az ügyben semmilyen felületen nem indult petíció,

senki nem gyűjtött aláírásokat annak ellenére, hogy sokakat bántott az ügy.

Ennek oka leginkább az volt, hogy mindenki tudta: a kérdést házon belül illik intézni, párbeszéd útján, empatikusan és nem a sajtón keresztül kell üzengetni vagy nyomást gyakorolni. 

Dér feljelentéseket is emlegetett, ami szintén tévút: ez ugyanis egy jogi kategória, jogi útra pedig természetesen senki sem terelte az ügyet – nem is lett volna értelme. A sértett fél oldalán még az erőszak kifejezés is előkerült, egyfajta verbális agresszióra utalva, azonban ilyesmire sem került sor; bár széles körben övezte felháborodás a zsűri döntését, a kuratóriumhoz befutó levelek és telefonhívások baráti aggodalomból és az empátia jegyében fogalmazódtak meg. 

Az Ars Sacra tehát – a liberális médiazaj ellenére – a döntéssel megőrizte jó hírnevét és megbízható voltát. Éppen ennek köszönhető, hogy

a keresztény művészeti értékeket és társadalmi tanítást továbbra is hűen közvetítő, rangos kulturális esemény marad. 

Nem szabad csodálkoznia senkinek, ha olyan filmet, amelynek főszereplője cinikus arckifejezést vág, miközben a keresztény családmodellről hallgat beszédet, nem mutatják be egy keresztény filmfesztiválon.

Azon pedig, hogy ugyanitt nem vetítenek LMBTQ-filmeket, csak azok háborodhatnak fel hitelesen, akik a Pride szervezőit is ostorozzák, ha nem katolikus hitvallók életrajzi filmjeit tűzik nyaranként a saját fesztiváljuk programjára.

Összesen 51 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés