Demjén Ferenc szerint „hiába gúnyolódnak Orbán békemisszióján”
A zenész őszintén értékelte a kormányfő törekvését a békére, miközben az EU-t komoly kritikával illette.
Ez a közeg befogadott, kiállt értem, és nem ítélkezik – mondja a hitben otthonra lelő Tóth Gabi, az 52. Nemzetközi eucharisztikus kongresszus önkéntes hírnöke. Az egykori Megasztár-résztvevő énekessel útkeresésről, a személyét érő támadásokról, a tehetségkutatók kemény világáról és a közelgő katolikus világeseményről beszélgettünk.
Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.
Igaz, hogy múlt héten a Nemzetközi eucharisztikus kongresszus egyik kerekasztal-beszélgetése előtt órákat állt a szekrényénél, mert nem tudta eldönteni, mit vegyen föl, hogy eltakarja a tetoválásait?
Így volt. Igyekszem nem olvasni a kommenteket, viszont szeretem az építő jellegű kritikát. Legutóbb, amikor egy hittel kapcsolatos posztot osztottam meg, a legtöbb kritika annak kapcsán érkezett, hogy miként fér össze az istenhit vagy akár a matyó blúz a tetkóval. Valamiért az emberek szemében ez a kettő kizárja egymást. Mivel voltak már olyan rendezvények is, ahol kérték, hogy hosszú ujjú ruhában menjek, a NEK-es esemény előtt az volt az első gondolatom, biztosan itt is takargatnom kell majd magamat.
Végül hogyan döntött?
Felhívtam a NEK sajtófőnökét, és megkérdeztem, mit tegyek. Azt mondta: „Gabi, én utálom a tetkókat, de el ne takard, mert ezek is hozzád tartoznak! Így szoktak meg az emberek, nincs hátraarc! Vállald magad!” (Nevet) Hát vállaltam, és megkönnyebbültem. Az esztergomi bazilika plébánosa, Török Csaba vezette a beszélgetést, őt sem zavarták a tetoválások, sőt még el is meséltette velem ott, a plénum előtt a kis intermezzót. Jót nevettünk rajta.
A NEK önkéntes hírnöke lett. Hogyan találta meg a küldetés?
Felkértek. Kaptam egy levelet, kétszer is el kellett olvasnom, hogy biztosan nekem szól-e. Felajánlottam, hogy amiben csak tudok, segítek, szívesen viszem az esemény hírét, és vállalok bármilyen karitatív tevékenységet. Ha kell, vizet osztok, terelem az embereket, bármiben a rendelkezésükre állok, mert nagyon közel áll hozzám az ügy. Ez a közeg nemcsak hogy befogadott, de kiállt értem, és nem ítélkezik. Végre olyan helyre kerültem, ahol nem kell magyarázkodnom senkinek.
Sokakat igencsak meglep az ön változása, vannak, akik kételkednek a valódiságában.
Változás? Ha nem is ennyire konkrétan, tudatosan és magabiztosan, de sosem rejtettem véka alá, hogy honnan jövök, és azt sem, hogy istenhívő vagyok. 2015 környékén hirtelen feltűnt, hogy sokan büszkék az identitásukra, és az az egyszerű kérdés fogalmazódott meg bennem: nekem miért kell rejtegetnem azt, ami vagyok, amit otthonról hozok? Miért van az, hogy ha hangot adok a saját értékeimnek, akkor bizonyos körökben támadásoknak és negatív megjegyzéseknek vagyok kitéve? Nyoma sem volt elfogadásnak, folyton azt éreztem, hogy minden, ami engem meghatároz, az ócska, proli, parasztos, buta és beszűkült. Tévedtem, amikor úgy gondoltam, attól leszek menő vagy trendi, és akkor zárkózhatok fel ezekhez az intellektuális körökhöz, ha mindazt, ami valójában vagyok, háttérbe szorítom.
Milyen körökről beszél?
Nem árulok zsákbamacskát, az egyik ilyen a színházi világ volt. Amikor bekerültem ebbe a közegbe, egyedül éreztem magam, azt hittem, velem van a baj. Kevés ember volt, aki támogatott, aki miatt úgy éreztem, végig tudok csinálni egy-egy próbaidőszakot. A legkülönfélébb típusú emberekkel ismerkedtem meg, akikben az volt a közös, hogy „elfogadók”, persze ez mindig csak addig tartott, amíg nem kerültem porondra. Buta kis parasztlánynak éreztem magam, akit folyton leminősítenek. Végül jött a fordulat, rájöttem, nem velem van a baj. A zenébe menekültem, az segített átvészelni ezt az időszakot. Népdalokat énekeltem terápiás jelleggel, és elkezdtem pszichológushoz járni.
Közben kifelé meg eljátszotta az önnek kitalált karaktert: Tóth Gabit, a tetovált, vadóc lányt? Mostanra lett elege?
Huszonkét éves koromban idegösszeomlásom volt. Hat évig bírtam, addig telítődött a lelkem. Negyvenhét kilóra fogytam. Tizenhat éves voltam, amikor beválogattak egy tehetségkutató versenybe, azt sem tudtam, mi fán terem ez a világ, öt órán át olvastattak velünk egy szerződést egy irodában. Azt mondták, benne lehetünk a műsorban, de csak ha aláírjuk a papírokat. Utána a húspiacra kerültünk, eladtak minket menedzsmenteknek, nem volt egy szabad, saját döntésünk, amíg le nem járt a szerződés. Volt olyan iroda is, amelyik cicababát akart belőlem csinálni – póthaj, dekoltázs, hiszen úgy eladhatóbb minden. Miközben én világéletemben tarisznyás, batikolt és nemezelt cuccos lány voltam. Azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Ráadásul a műsor alatt találkoztam olyan sajtósokkal, akik anyáskodók voltak, kedvesnek és őszintének tűntek, én meg elsírtam nekik a bánatomat, hogy fogalmam sincs, miből fog megélni a családom, annyira szegények vagyunk, muszáj hazaadnom pénzt, különben ki fognak lakoltatni bennünket. Egy hét múlva címlapon volt az összes beszélgetés. Mindent eladtak. Ezekből a beszélgetésekből évekig elvolt a bulvár.
Sokszor mondta már, hogy mennyire hálás a szüleinek, amiért mindenben támogatták önt és a nővérét. Immáron anyaként mennyire látja az ő felelősségüket?
Egy percig sem tudom őket okolni, fogalmuk sem volt, mibe keveredtünk. Amikor megtudtuk, hogy benne vagyunk a Megasztárban, olyan volt, mintha megnyertük volna a lottót. Végre lesz lehetőség kitörni! Anyuék attól féltek, hogy a két tehetséges lányuk ott fog elkallódni Tapolcán. Ennyit láttak az egészből. Úgy voltak vele, ha kell, mindent eldobnak, csak a mi álmaink valóra válhassanak. Aztán kiderült, hogy ez buborék, látszatvilág. Két kamionnal jártuk az országot, ötvenezres tömegek voltak a koncertjeinken, feldöntötték a buszunkat, letépték a ruhánkat, az LG vezérigazgatója személyesen adta át nekünk a legújabb telefonokat, amilyeneket máshol még nem is lehetett kapni. Aztán egyszer csak vége lett a műsornak, és ott ültünk, hogy nincs munka; szerződés viszont van, ami köt minket, így sehova nem mehetünk.
A történtek ellenére mentor lett egy tehetségkutató műsorban, ahová éppen olyan fiatal és naiv gyerekek keveredhettek be, mint amilyen ön is volt. Miért?
Pont ezért. Ha csak egyvalakit meg tudtam óvni ettől a világtól azzal, hogy felkészítettem, mi vár rá, akkor már megérte. Napi tizenhat órát voltam velük, ha kellett, főztem nekik, mostam rájuk, ha hajnalban hívtak, hogy rosszul vannak, mentem és gyógyszert vittem nekik. Végig mellettük voltam. Hozzátartozik a teljességhez, hogy azóta sokat változott a tehetségkutatók világa, a mentorok, a műsorkészítők és a versenyzők is másként állnak az egészhez. Igyekeznek támogató közeget teremteni a tehetségeknek, legalábbis most ezt tapasztalom a Sztárban sztár leszek! című műsorban.
Beszélt a versenyzőknek ennek a világnak az árnyoldaláról?
Nemcsak beszéltem, hanem most is beszélek. Igyekszem minden tudásommal, tapasztalatommal és empátiámmal segíteni őket, felkészíteni ennek a pályának az árnyoldalára és természetesen a szépségeire is. Azzal kezdem a közös munkát, hogy egyesével elbeszélgetünk ezekről a dolgokról. Eleinte nem is tetszett nekik, voltak mosolyszünetek, de amikor csak tehettem, felhívtam a figyelmüket arra, hogy a nagy része buborék, nem a valóság. Utóbbi akkor kezdődik majd, ha vége van a műsornak. Elmondtam, hogy most mindent a fenekük alá tesznek, minden eszközt megkapnak a kezükbe, ám utána csak rajtuk fog múlni, hogyan kamatoztatják a megszerzett tudást. Felkészítettem őket, mire vigyázzanak, kiknek és mikről ne nyilatkozzanak, hogy körültekintően barátkozzanak.
Néhány éve Szikora Róbert és Alföldi Róbert között ült az X-faktor zsűrijében, és láthatóan nagyon jóban volt Alföldivel. Mondjuk úgy, az ő eszmevilága, értékrendje felé húzott inkább. Most, 2021-ben pedig Szikora Róberttel együtt szerepel a NEK hírnökei sorában. Hogy értékeli a váltást?
Ez tökéletes példa arra, hogy az ember változik, érik. Kislány koromban szívesen hallgattam a tékozló fiú történetét. Ha hibázunk vagy tévútra térünk, és egy nap észrevesszük ezt, soha nem késő korrigálni. Járom az utamat, és most kerülök a helyemre. Mint mondtam, hazaértem, és örültek nekem. Nem hánytorgatják fel a múltat, hiszen tanultam belőle.
Amikor elkezdte felvállalni önmagát, voltak, akik elfordultak öntől?
Igen, nem is kevesen. De ma már ki tudok állni az értékeim mellett, van küldetéstudatom. Született egy gyermekem, akinek szeretnék olyan értékrendet átadni, amilyennel megtapasztalhatja a közösség általi befogadást. Nekem ez gyerekként természetes volt. Egyházi iskolába jártam, nagy biztonságból jöttem, volt egy közösségem, ahol mindig azt éreztem, támogatást és hitet kapok, ha elbizonytalanodom. Mindig volt, aki felsegített, ha elestem; ezt a biztonságot szeretném megadni a gyermekemnek is. Amikor kezdtem egyre magabiztosabb lenni, akkor jöttek a legnagyobb elfordulások. Voltak legjobb barátok, akik azóta nem állnak szóba velem, sőt olyan is akadt, aki szó szerint ellenkampányba kezdett. Ezeknek az embereknek eddig volt szerepük az életemben, tanultunk egymástól. A helyükre viszont sok új, kedves, értékes ismerős érkezett.
De mit tud azoknak mondani, akik nem tudják elhinni, hogy ön ugyanaz az ember, aki korábban egész másként élt?
Harminchárom éves vagyok, és anya lettem, persze hogy másképp gondolkodom, mint szeleburdi tinédzserként. Nem értem, hogy ezt a természetes folyamatot hogyan tudják így szétszabdalni. Mindenkivel ugyanez történik, azzal a különbséggel, hogy az én esetemben ez a nyilvánosság előtt zajlott. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy a karaktergyilkosságokat az erős karakterek ellen űzik, akik olyan példát mutatnak, amely nem egyezik a másik oldal érdekeivel. Nekem szerencsém, hogy már a „nép gyermeke” lettem: bárki megpróbálhat lehúzni, emberek tömegei szeretnek és állnak mellettem.
Az eucharisztikus kongresszus hírnöki videója miatt Puzsér Róbert elég kemény stílusban bírálta önt. Hogyan viseli az ilyen támadásokat?
Ez nem engem minősít. Soha nem fogom megérteni, miért kell valakit gyalázni azért, mert nem tetszik az értékrendje. Az meg pláne felfoghatatlan, hogy valaki úgy akar nevet szerezni magának, hogy másokat szeretne nevetségessé tenni.
A Pozsonyi csata című animációs film főcímdalának eléneklése után is megkapta a magáét.
Igen, sok támadás ért akkor, egy hónap alatt hetvennyolc lejárató cikk jelent meg rólam, és volt négy-öt olyan családhoz közeli ember, aki emiatt szakította meg velünk végleg a kapcsolatot. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ekkor ábrándultam ki teljesen. Miért kell egy konzervatív-keresztény nézetű emberre olyan jelzőket aggatni, hogy rasszista, náci? Azt tapasztalom, hogy sokkal elfogadóbbak azok az emberek, akik közel állnak az egyházhoz, mint akik éjjel-nappal az elfogadást hirdetik magukról. Volt azonban jó példa is, amely belém égett. Az egyik barátnőm egy Voltaire-nek tulajdonított mondattal reagált a történtekre a közösségi médiában: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” Úgy érzem, maximálisan elfogadó vagyok mindenkivel, még azokkal is, akikkel nem értek egyet. Szeretném azonban, hogy én is szabadon beszélhessek a nekem fontos értékekről.
Arra mit felel, ha amiatt szólják meg, mert nincs érettségije?
Ha arra az útra léptem volna annak idején, hogy továbbtanulok, biztosan lenne vagy két diplomám. De úgy tűnik, nekem nem azt az utat szánta a Jóisten. Nem azért nem tanultam tovább, mert hanyag, lusta valaki vagyok, akinek elég a celebeskedés. Ezt próbálják rám húzni. Gyerekként kerültem be a show-bizniszbe, egyszerűen másfelé vitt
az utam. Összeegyeztethetetlen volt a popszakmával és az akkori életemmel. Egyébként néprajzot szívesen tanulnék, nagyon érdekel, szóval semmi nincs kizárva.
Az anyaság sok mindenre ráébresztette – fogalmazott több helyen. Mik voltak ezek?
Sok mindent újraéltem, amit édesanyám élhetett át, amikor bizonytalan volt. Egyszer csak itt volt egy idegen élet, néha azt sem tudtam, mit csináljak. Mindenhol azt olvastam, micsoda kötődést élnek meg nők már rögtön a baba világra jövetelekor. Ez jól hangzik, de a gyakorlatban nincs mindig így. Emlékszem, fogtam Hannit a kezemben, szoptattam, és mondtam neki: „Szia, te drága élet, ne haragudj rám, mindent megteszek, ha kell, meg is halok érted, de most még meg kell hogy ismerjük egymást, mert idegenek vagyunk.” Biztos van, akinél ez könnyebben működik, de azt hiszem, az esetek nagy részében nem az a jellemző. Volt olyan, hogy mellgyulladással feküdtem otthon, nem bírtam felkelni császár után, és az édesanyám két gyereket látott el, a sajátját meg az enyémet. Életemben nem éreztem annyira kisgyereknek magam, mint amikor friss anyává váltam.
Ami a hitét illeti, volt konkrét megtérésélménye?
Több megmagyarázhatatlan esemény is történt velem. Az első négyévesen ért, amikor majdnem belefulladtam egy kacsaúsztatóba, ahonnan végül a tesóm húzott ki. Akkor, azt hiszem, éreztem egy erős jelenlétet. A másik – amiről sokat lehetett olvasni – akkor ért, amikor életmenő műtéten estem át. Itt fontosnak tartom elmondani: én soha nem nyilatkoztam a betegségemről. Egy nővér tízezer forintért eladta a hírt az egyik napilapnak, hogy ott fekszem a kórházban. A stábtagok az ajtóban álltak sorba, hogy nyilatkozzak, miután ötórás műtéten voltam túl. Tüdőembóliát kaptam. Akkor volt egy erős Isten-élményem, ami után azt mondtam: rendben van, akkor döntsd el, mi legyen velem, ha visszahozol, igyekszem méltó lenni, amiért ide teremtettél. Azóta tudom, hogy az énekhangommal nem azért vagyok itt, hogy mulattassak meg celebeskedjek. Ez nem az enyém, ezt kaptam. Minden embernek, aki tehetséges valamiben, Isten adománya van a kezében, legyen az gazda, ács vagy képzőművész. A harmadik élmény pedig a lányom születése volt, ahol úgy éreztem, együtt születek meg vele.
Milyen az istenképe?
Formát sosem öltött, talán inkább egy mély hang, amely ha megszólal, tudom, hogy nem történhet semmi baj. Az Isten minden emberbe beleteszi egy kis darabját, rajtunk múlik, hogyan kapcsolódunk vele. Nem az a lényeg, hogy ki mikor és mennyit hibázik az életében, Isten mindig ad új esélyt. Mindannyian követünk el hibát, mindenki küzd a démonjaival, az ördög folyton kísért az életünkben. Minél fényesebben és tisztábban ragyogunk, annál erősebben hat ránk a sötét oldal. Életemben először érzek olyan magabiztosságot, hogy senki nem tud eltántorítani. Büszke vagyok a hitemre és a magyarságomra.
A kongresszus ideje alatt a Dohány utcai zsinagógában keresztény–zsidó párbeszédkoncert lesz. Ez mit jelent önnek, akinek a férje zsidó családból jön?
Sok közös pont van a két vallásban, a család fontossága például. A férjem családtagjai is támogatnak mindenben. Becsülöm a zsidó nagypapát, hogy eljött Hanni keresztelőjére. Egy Dávid-csillagot hozott ajándékba, amely generációról generációra száll. Megállapodtunk abban, hogy a gyermekünk mindkét vallással meg fog ismerkedni.
Nagy példaképe Petrás Mária, a Nemzetközi eucharisztikus kongresszus tizenhárom hírnökének egyike, ha jól tudom, miatta énekelte el azt az imádságot is, amely kikerült a NEK oldalára. Milyen érzés, hogy augusztus 20-án a bazilikánál együtt léptek fel a Szent István-napi körmenet előtt?
Egy olyan népdalt adtam elő, amelyet ő szokott énekelni, ezzel is tisztelegve előtte. Szeretném, ha tudná, mennyire jó, hogy ő van, és hogy vagyunk még itt jó páran, akik továbbviszik a gyönyörű magyar hagyományokat. Az egész jellememet és személyiségemet meghatározza az a fajta tartás és szeretet, amely Máriából árad.
Akkor mondhatjuk, hogy hazatalált?
Sokáig kerestem, merre kellene haladnom. A NEK-csapatnak köszönhetően úgy érzem, most megérkeztem. Olyan közösségbe kerültem, ahová mindig is tartoztam, csak a Jóisten most jutalmazott meg azzal, hogy ezeket az embereket körém küldte.
Krausz-Tóth Gabriella
1988-ban született Tapolcán. Énekesnő, a 2005-ös Megasztár résztvevője, a 2012-es A dal döntőse. 2013-tól 2016-ig az X-faktor egyik mentora. 2021-ben a Nemzetközi eucharisztikus kongresszus önkéntes hírnöke. Férje Krausz Gábor séf, testvére Tóth Vera énekesnő.
Nyitókép: Földházi Árpád