A cancel culture zsákutca – de mi legyen helyette?

„Kezdetben természetesen a cancel culture is nemes célként indult: azt az üzenetet küldeni, hogy a hatalommal bíró rasszista, szexista, kizsákmányoló, és esetenként egyenesen bántalmazó emberek ma már nem úszhatják meg olyan könnyen, mint ahogyan azt megszokták. A #metoo mozgalomhoz kapcsolódva itt is a hangnélküliek kihangosítása és a láthatatlanok megjelenítése volt a fókuszban: alulreprezentáltak és elnyomottak szóhoz jutása az interneten keresztül.

Ennek az igénynek a megfogalmazása nem alaptalan, és már túl régóta váratott magára: általános tapasztalat, hogy a jog nem mindig alkalmas az igazságszolgáltatásra (például ha hivatalosan elavult, vagy nehezen bizonyítható zaklatási ügyekről van szó).

A bojkott pedig sok esetben valóban a békés ellenállás jogos eszköze, és tulajdonképpen a cancel culture során is megvalósul a kultúripar nagyvállalataira való nyomásgyakorlás. Csakhogy nem mindegy, hogy a »screenshot-generáció« (vagy a Twitteres Robespierre-ek, ahogy a Rolling Stone egyik újságírója írja) a rendszer egyik tünetét, egy fogaskerekét vágja ki ecetes ollóval, vagy az okokat keresi az események mögött.

Mivel jelenlegi formájában a közszereplők egyenkénti elnémítása nem a digitális demokrácia megvalósulása, hanem bizonyos ügyek és vélemények botrányos-bulváros médiazajjá torzulása, a jobboldal és a kevésbé reflektált liberális megmondóemberek részéről sem teljesen alaptalan a gyakorlat kritikája. Gyakori érvként hangzik el az is, hogy az életművet tekintve el kell vonatkoztatni attól, hogy magánemberként mit csinál az alkotó.

De ez a művészet – és egyáltalán: a közélet – legutóbbi évszázadainak fényében nem tűnik túl hiteles vagy reális javaslatnak. Amióta a művészet kommodifikálódott, már a szerzők személyisége és véleménye is a termék részét képzi. Amikor már zsenikultuszról, sztárokról, bulvárhírekről, kulisszatitkokról beszélünk – és a személyi kultusz sok esetben fölül is írja már magát a munkásságot – álszentség volna azt mondani, hogy eltekinthetünk az alkotó civil cselekedeteitől, és így műveket sem szabad leválasztanunk keletkezésük körülményeiről. Ahogy Antoni Rita írja nagyon pontosan: »nem arról van szó, hogy egy tehetséges művész (sportoló, orvos, politikus, stb.) mellesleg elkövetett egy véletlen botlást, hanem arról, hogy egy agresszív bántalmazó mellesleg tud szobrokat készíteni (úszni, stb.).«”