A családunkban a Gergely-naptár mellett létezett egy másik időszámítás is: az olimpiai.
„A szüleim az 1948-as londoni olimpián szerepeltek először, és azóta nem zajlott olimpia úgy, hogy ott a családomból valaki, szerencsés esetben valakik ne vettek volna részt a versenyeken.
Bár se Anyu, se Apu nincs már velünk, ma is a fülembe cseng, amint mondják, hogy »olimpia előtt« és »olimpia után«, és mi, gyerekek, unokák mindig tudtuk, melyik játékokról is szólt az aktuális sztori.
Úgy alakult, hogy a rendre sikereket, örömet hozó olimpiák évében a sok jó mellett mindig történt velünk valami rossz is: haláleset, válás, betegség. És ettől úgy éreztük, hogy a sors egyszerre ad és elvesz.
Most, a halasztással ugrott ugyan egy esztendőt az olimpiai óra, de a családi baj azért csak beköszönt menetrend szerint, hiszen Anyu tavaly, olimpiai évben ment el, annak is a legkülönlegesebb napján, a szökőnapon, február huszonkilencedikén. (Már gyerekkoromban az eszembe véstem, hogy az olimpia mindig szökőévre esik.)
De most tán visszaáll a régi olimpiai rend, remélem, minden jól alakul ezen a tokiói, elhalasztott versenyen.
És azt is nagyon remélem, hogy a mostani versenyzők is oly sok és kedves élménnyel térnek haza Japánból, mint édesapám az 1964-es tokiói játékokról.
Apu állította, hogy a tőlünk távoli országokban rendezett olimpiák egészen más hangulatúak, mint az európai ötkarikás versenyek. (Felnőttként értettem meg, miről beszél: bár ’64-ben még nem lehettem ott Tokióban, de ’68-ban Mexikóban már igen, és életre szóló élményt adott.)
A tokiói játékok idején csupán tízéves voltam, mégis pontosan emlékszem a rádióközvetítésre, melyen Szepesi Gyuri bácsi kiabálta, hogy »Lőj! Lőj! Lőj! Lőj, Dömötör! Lő! Lő! Gól! Góóóól.« Ami azt jelentette, hogy a magyar vízilabdacsapat megnyerte az olimpiai döntőt, amivel az én apukám a harmadik olimpiai aranyérmét szerezte.
Ötvenhat plusz egy év telt el azóta, és olimpiai naptárunk elhozta nekünk a »sayonarát«, Tokió viszontlátását.
Apuék ezt már nem élhették meg, utódjainak, a mostani magyar olimpikonoknak kívánok az övéhez hasonló sikereket.”
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Megdöbbentő, amit ez a kártékony, önelégülten nárcisztikus ember művel.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
Giorgia Meloni miniszterelnök is üdvözölte az ítéletet.
