Egy a tábor, egy a zászló. Nem színes

„Evidens, de rögzítsük: az Országgyűlés által elfogadott, úgymond pedofil-ellenes törvény a cinizmus és a gátlástalanság dokumentuma, maradandó szégyen. Szintén magától értetődő, de szálazzuk szét ennek három rétegét.

A homoszexualitás és a nemváltás például középiskolai tematizálásának tiltása nem egyszerűen gyűlöletkeltő. A kormánypárt jellegzetes gyűlöletkeltése – mint a menekültek vagy a civil szervezetek elleni kampány – egyrészt látványos volt, miközben figyelmet is biztosított a támadások áldozatainak, másrészt a médiatúlsúly ellenére sem lehetetlenítette el az igazság kimondását. Most nincs hergelés; elfojtás van, lenyomás, dunszt, csend. Lehet tiltakozni az utcán, lehet háborogni az újságban, de ott, ahol a törvény kifejti alattomos hatását, azaz az iskolákban csend lesz. Csend lesz Oscar Wilde-ról és Marcel Proustról, csend lesz a huszadik század emancipációs mozgalmairól, csend lesz a termekben, ahol még az Orbán-rezsim rémes közoktatási rendszere is helyt engedett eddig a tolerancia-napoknak, a tisztességes felvilágosító óráknak, a melegségről szóló beszélgetéseknek. Hasonlóan a Thatcher-korszak egyik legsötétebb húzásához, az angol társadalmat 1988 és 2003 között mételyező Section 28-hoz, ez a törvény is elhallgattatja a tanárokat és magányba taszítja azokat a diákokat, akiknek természetes igényük lenne arra, hogy tájékozódjanak a szexualitásukról.

Persze a Section 28 hatálya nem 2003-ig tartott: ott él ma is a reflexben, emléke az öncenzúra termékeny talaja. Gyalázatos törvényünk élettartamának minden napja megsokszorozódik és – remélhetőleg mielőbbi – felszámolása után is sajogni fog a helye. 

Ennél is súlyosabb és visszataszítóbb a kontextus, a pedofil bűncselekményeket szigorító törvény, melynek részéve tettek egy attól teljesen független elemet. A pedofíliáról szóló törvénybe akár csak említés szintjén odacitálni a homoszexualitást vagy a nemváltást semmi más, mint a legvadabb előítéletek táplálása. Csak hogy világos legyen: épp olyan kirekesztő, hazug és alkotmányellenes, mintha a törvénytelen nyerészkedést tárgyaló jogszabályban feltűnnének a zsidók, vagy ha külön passzus szólna a nőkről a KRESZ parkolásra vonatkozó részében. Ilyen passzusok nem léteznek, mivel a szövegalkotók nem megátalkodott gonosztevők.  Végül pedig ott van a cél, ami láthatóan Orbán szerint mindent szentesít: a választási győzelem. Mert az ellenségeskedés és az indulat összetartja a tábort, együtt lehet utálni a pedofilokat meg főleg a buzikat és az ellenzéket, akik nem akarják megvédeni a magyar gyerekeket. Az ellenállás pedig meg fogja osztani az ellenzéket, ahogy az meg is történt. Ügyes számítás – ha eltekintünk attól, hogy megnyomorítja gyerekek sokaságának az életét. Egy a tábor, egy a zászló. Már ameddig nem túl színes. 

A baj csak az, hogy amikor már rég senki nem fog emlékezni Orbán Viktor nevére, még akkor is velünk marad az elutasítás, a bezárkózás és a félelem – ahogyan unokáink sem ismerik Kádár nevét, mégis megszenvedik a nyolcvanas évekből megőrzött hamisságainkat. A legrosszabb politikai kalandorság, amit a kormány művel. Valójában semmi nem érdekli őket a leírtakból, még csak nem is homofób társaság. Tiszta haszonelvűségből tagadja meg az országtól a befogadás és a sokszínűség erényét, az idegen szépségének közös megélését. Ezért kell tehát félretenni minden ellenérzést, konfliktust, azt is, amit az új helyzettel generáltak Orbán és éceszgéberei: egy békés, reményteli Magyarországot kell felépíteni 2022-től. Dolgozzunk céltudatosan, mert hatalmas munka lesz.”