„Karikó Katalint 1978-ban valóban beszervezte a szocialista kémelhárítás. Semmilyen olyan bizonyítékot nem láttunk, hogy bárkiről jelentett volna vagy bármi olyat tett volna, amely másoknak kárt okozott. Annyit tudunk, hogy aláírt egy beszervezési okmányt.
Ezek alapján, több, mint harminc évvel a rendszerváltoztatás után nincs jogunk vagy morális alapunk ítélkezni Karikó Katalin fölött. Különösen igaz az én generációmra, hiszen mi egyetlen percet sem éltünk a kommunista diktatúrában, nem tapasztaltuk a beszervezésekkel járó kényszerítést, a magánélettel és családdal rendszeres zsarolásokat. Nekünk itt nem ítélkezni kell, hanem hálásnak lenni, hogy nem kellett ilyen szörnyűségekkel szembenézni.
Mint LMP-s országgyűlési képviselő értelemszerűen itt az aktanyilvánosság fontosságáról lenne egyszerű és kötelező beszélnem. Mégis azt gondolom, hogy az aktanyilvánosság, bár elengedhetetlen fontosságú, önmagában nem hozná el a tisztánlátást és nem tenne pontot az ilyen ügyekre.
Harminc év telt el, mégis ítélkezésre, politikai pontszerzésre és bennfenteskedésre használjuk a kommunista belső ügyosztályok ügyeit.
Azért mert nem tudjuk elválasztani azt, ami minden országban volt, van és lesz: hírszerzés, kémtevékenység és fedett szervezetek, attól, ami egy diktatúra sajátossága, hogy a saját állampolgárai ellen, a politikai hatalom védelme miatt és akarata szerint működtetett szolgálatokat.
Voltak elkövetők, akik anyagi hasznot szereztek és karriert csináltak ebből és voltak, akik csak megpróbáltak túlélni. Akik az utóbbi kategóriába tartoztak nem bűnösök, inkább áldozatok. Itt az ideje legalább a saját történelmünkkel és a saját nemzetünk emberi drámaival együttérzőnek lenni.
Ha ez nem megy, mással és máskor sem fog menni.”