Krízisben a segítség jelent megoldást, nem az abortusz
Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.
„Az abortusz egy nagy illúzió, ami akkor üt vissza, amikor már megmásíthatatlan döntést hoztunk. És bár eleinte felszabadulást érez a nő, hosszú távon az a tapasztalat, és a statisztikák is azt mutatják, hogy mélypont felé halad, mert az abortusz napok, hetek, évek múlva is érezteti hatását” – vallja Olaj Anett, öt élő és egy halott gyerek anyukája. A kemény megfogalmazás Anett sajátja; úgy gondolja, az a lány, aki állapotos lesz, anyává válik akkor is, ha aztán elveteti a gyereket. A terhességmegszakítás illúziója éppen ebben áll: azt ígéri, hogy semmissé tesz egy „problémát”, visszaadja a fogantatás előtti életet, ám erre semmi nem lehet képes. Mert a művi vetélés mindenképp nyomot hagy.
Anett fiatal korában egyéjszakás kalandba keveredett, amiből gyermeke fogant. A kicsit elvetette, megkönnyebbült, élte tovább a mindennapjait. A posztabortusz-szindróma tüneteiként diagnosztizált panaszok évekkel később érkeztek, a legkülönbözőbb formákban. „Biztos voltam benne, hogy nem vagyok méltó a szeretetre. Emellett gyakran rémálmaim voltak, mindig ugyanazt álmodtam. Át kellett vinnem egy kisbabát egy fekete köddel fedett, gépzajoktól morajló városon, egy hosszú, fárasztó, akadályokkal teli úton. Minden éjjel reszkettem a kisbabáért, és láttam, ahogy minden próbálkozásom ellenére egyre kisebb. Savas eső esik ránk, próbálom őt óvni, de végül mindig meghal. Egy abortuszpárti ember erre biztosan azt mondaná, hogy csak beképzelem, hogy ennek a műtéthez volt köze, de engem az indított el a gyógyulás útján, amikor kimondtam, hogy az abortusz miatt álmodom ezt” – osztja meg Anett.
