Zeusz villámai alatt

Athénba egyszer el kell menni, hogy értsük, mi volt, mi van és hogy mi vár ránk.

Mára minden elképzelhető szempontból kielemezték az elhíresült, Oprah Winfrey celebrálása mellett készült interjút Sussex hercegével és hercegnéjével. A beszélgetés éles fénnyel világít rá a nyilvánosság működési mechanizmusaira, üzenete általánosabb érvényű annál, mint hogy egy királyi családtag esetleg érdeklődött a születendő Archie bőrszíne felől. Kiderül belőle, hogy állítólag az angol királyi család hideg, embertelen, elidegenedett a valóságtól, és erőteljesen jelen van benne a rasszizmus. A hercegné nem tudta ezt előre, senki nem készítette fel arra, mivel jár a Windsor-családba beházasodni, ő meg elfelejtett ráguglizni az esküvő előtt.
Az interjú oktatófilmbe illő példája a néző érzelmi manipulálásának. A ruhák, a sminkek, a könnyek, a beállítások, a megdöbbent riporter, a felvetett, de a kérdező által érdemben nem bolygatott problémák, az erőltetett párhuzam a herceg tragikus sorsú édesanyjával, Diánával – egyszerűen mesteri! Ez azonban nem műfajteremtő újdonság. Miként az a képmutatás sem, amellyel a hercegi pár azt próbálja elhitetni, hogy rettegve félti a magánszféráját, miközben a legbizalmasabb családi eseményekről maga számol be tízmilliók előtt. Annak idején Diána hercegné is kedve szerint használta a bulvársajtót, amíg aztán nem tudta megfékezni az általa is elszabadított erejét. Az ettől való félelemből okszerűen következne a hercegi pár döntése, miszerint önmagukat – hivatalos kötelezettségeiktől megszabadulva – életük végéig celeblétre kárhoztatják?