Békeidőnk után

Előbb-utóbb csak kikeveredünk a járványból, és onnantól sokan megkülönböztetik majd a covid előtti és utáni világukat. Pedig tényleg nem a semmiből jött a koronavírus, nekünk, középkorúaknak egész életünkben megvolt az esélyünk, hogy déd- és nagyszüleink után mi is telibe kapunk valamilyen kataklizmát. És még jó, ha csak ezt. Most értékelődik fel, hogy mennyire gondtalan volt a fiatalságunk, a hosszú kilencvenes évtized: egy kis történelmen kívüli időszak – a viharok előtti békeidő.

Férfitársaságban másfél éve még kinevettek minket, amikor kézfertőtlenítővel járkáltunk a BKV-n, holott az járvány nélkül is erősen indokoltnak tűnt. Azóta nem röhög senki, igaz, nincs is mikor: meccsre és kocsmába sem lehet menni, ahol önfeledten nevethetnénk vagy sírhatnánk, vagy mutathatnánk egyéb életjeleket. Valahogyan az érzelmek kifejezését is eltompítja ez a szociális kényszer­absztinencia. A maszkviselést egy éve kezdtük, akkor még jól megnézték az embert érte az utcán. A pestiek afféle ázsiai hóbortnak tartották, és addig tényleg csak az esernyős távol-keleti turistacsoportokon láthattunk ilyet. Azóta már mindenki hordja, pedig ősszel még sok fiatal azzal lázadt, hogy nem vette fel. Nem is tudom elképzelni, hogy miként viselném fiatalon ezeket a szabályokat: nem hiszem, hogy mindig bírnék magammal.