A Pax Americana új normái

2021. február 5. 10:22

Gerő András
Vendégszerző
Nem szeretném, ha igaza lenne annak a kiváló jogtudósnak, aki azt mondta: érdekes lesz látni, miként roppan össze a nyugati kultúra a saját súlya alatt.

Magyarország az 1980-as évek végétől, az 1990 évek elejétől a Pax Americana rendszerének részévé vált. A Pax Americana – legalábbis magyar szempontból – leváltotta a Pax Sovieticát.

A Pax Americana egyszerre világrend, intézményes rend és persze értékrend is. Ahogy a Pax Sovietica minden szinten, de nem egyenlő mértékben jelen volt Magyarországon, úgy másként, más hangsúlyokkal ez a helyzet a Pax Americanával is.

Számomra most nem a politikai vonatkozások, még csak nem is az intézményes vetületek a fontosak, hanem a kulturálisan értelmezhető dimenziók; azok, amelyek az Egyesült Államokból áramlanak szét, és előbb-utóbb ilyen-olyan mértékben megjelenhetnek azokban az országokban is, amelyek a Pax Americana részesei. A lehetséges megjelenés mértéke alternatív, hiszen az USA nem olyan jellegű birodalom, mint amilyen a szovjet volt, de a Pax Americana részesei bizonyosan nem vonhatják ki teljesen magukat azok alól a normák alól, amelyek Amerikában eluralkodnak.

A mondás szerint három a magyar igazság és egy a ráadás.

Ezért négy olyan vetületet kívánok szóba hozni, amely bizonyos értelemben új, és ellentmond annak, ami eleddig a Pax Americana szerves része volt, és megegyezett az európai felvilágosodásból eredeztethető értékvilággal.

Tanszabadság versus az emberi érzékenység tisztelete

A tanszabadság a nyugati kultúra egyik kiküzdött alapértéke. Eredendően nem jellemezte a nyugati világot, de később fundamentális jelentőségre tett szert. Magyarországon Eötvös József báró miniszterként képviselte ezt igen következetesen.

A tanszabadság valójában és leegyszerűsítve annyit tesz, hogy meghatározott szakmai feltételek között mind a tanítás, mind a tanulás szabad. A klasszikus liberalizmus a tanszabadság tételét azért gondolta fontosnak, mert a tudomány fejlődését így látta leginkább biztosítva. A tudomány fejlődése pedig alaptétele volt egy olyan világnak, amelyik hitt az ész mindenhatóságában. A tanszabadság tételéből következett az észérvekkel megtámogatott szakmai vita lehetősége, hiszen a tudomány fejlődése, a tudományos nézetek alakulása csak érvekkel alátámasztott álláspontok nyilvános és szabályozott ütközése mentén valósulhat meg. Ehhez pedig kell az a légkör, amelyet az oktatás és az oktatás alapjául szolgáló szabad szakmai vita jelent. Ez lett a norma, és ha a norma sérült – és bizony sokszor sérült –, akkor ez jelentette azt a kritikai alapot, amelynek mentén a sérüléseket meg lehetett állapítani, és egyben lehetőség szerint orvosolni őket.

A tanszabadság normája a nyugati kultúrában fokozatosan nyert teret, de amikor teret nyert, akkor olyan normaként működött, amely beszivárgott a nem nyugati kultúrák világába is.

Az utóbbi évtizedben – különösen az Egyesült Államokban – a tanszabadság normáját erőteljesen megkérdőjelezte az, hogy bizonyos tudástartalmak közlése sérti a hallgatók érzékenységét, és az érzékenység sérelme felülírja a tanszabadság érvényesülését.

Igen sok példája volt ennek az amerikai egyetemi gyakorlatban, de engedtessék meg hogy én most két olyan példával éljek, ami velem esett meg.

Az egyik eset 2014-ben egy floridai konferencián történt, amelynek tárgya a magyar holokauszt volt. Én itt a magyar holokausztreprezentációkról tartottam vetített előadást. Az előadásom része volt az, hogy megmutattam azt a két képet – képpárt –, ami az auschwitzi magyar kiállítás végén található. A képpár egyik fele békebeli fotó egy hölgyről, a másik fele ugyanezt a hölgyet ábrázolja akkor, amikor a koncentrációs tábor felszabadulása után lefotózták. Lényegében a képpár azt dokumentálja, hogy miként tesz tönkre egy embert az az életesemény, amit az ő esetében a holokauszt jelentett.

Amint megjelent a vetítővásznon a képpár, indulatos közbeszólást kaptam, hogy azonnal kapcsoljam ki a vetítőt, mert a beszóló illetőt ez zavarja, érzelmi egyensúlyát felborítja.

Én természetesen megkérdeztem a felhevült személytől, hogy szerinte ő most hol van? Azt válaszolta, hogy egy holokausztkonferencián, amire én azt mondtam, hogy az ilyen tárgyú rendezvényeken ne lepődjön meg ezeken a képeken, és ha cukiságokat akar látni, akkor inkább a helyi állatkertbe menjen. A teremben néma csend volt. A konferencia szervezői utána ugyan egyetértettek velem, de azt mondták, hogy nem kellett volna ezt a képpárt megmutatni, mert tisztelni kell mindenki érzékenységét, és ebből nekem csak azért nem lesz problémám, mert külföldi vagyok. Gyakorlatilag arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a tanszabadság tételét felül kell írni, és egyfajta öncenzúrával meg kell előzni az ilyenfajta konfliktusokat.

A másik eset nagyjából ugyanebben az idősíkban a CEU-n történt meg velem. A kurzusom részét képezte az az előadás, amely a Monarchia gyűlöletkultúrájáról szólt, és ennek egyik elemeként szót ejtettem Otto Weininger nőgyűlölő nézeteiről. A kurzus menete és tartalma már a félév elején minden résztvevő számára közismert volt. Mégis

az egyik résztvevő – aki másokhoz hasonlóan önként vette fel a kurzust – a tanszékvezetőhöz fordult, mondván, hogy őt érzelmileg irritálta és egyensúlyából kibillentette az, hogy én beszéltem Weininger nőgyűlölő téziseiről.

A munkahelyi vezető felszólított arra, hogy vegyem figyelembe az ilyenféle érzékenységeket, amit megígértem, de amivel őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni, hiszen csak azt lehetett volna tenni, hogy nem beszélek Weininger nőellenes eszméiről. Jószerivel öncenzúrára akart rávenni, aminek én nem tettem eleget, de ezt követően minden esetben egy héttel az előadás előtt kiadtam egy ún. „trigger warning”-ot (suta magyar fordításban: kiváltó figyelmeztetés), ami arról szólt, hogy akit ez a mondandó zavar, az ne vegyen részt az órán.

Mindezekkel a példákkal azt kívánom demonstrálni, hogy a tanszabadság kiharcolt normája megkérdőjeleződött. Az Egyesült Államokban is számtalan publikált eset tanúskodik a megkérdőjeleződés tényéről, és úgy tűnik, hogy a személyes érzékenység tisztelete felülírja a tanszabadságot. Pedig az Egyesült Államok jó néhány egyeteme azért került a világelsők közé, mert következetesen érvényesítette a tanszabadság elvét. Ez a kiválóság szükséges, de persze nem elégséges feltétele.

Ezzel nem azt állítom, hogy a személyes érzékenység elhanyagolható, hanem azt, hogy ha a tanszabadságot nem hagyjuk érvényesülni, akkor sem a tudomány, sem a tudomány oktatása nem lesz szabad. Gondoljuk el, ha pandémiás időszakban valaki a pandémiát okozó vírus veszélyeiről akar előadást tartani. Egy vírustagadó ül a teremben, akinek érzelmi egyensúlyát veszélyezteti – és ezt szóvá is teszi –, hogy az általa vallott ideákat kétségbe vonja az előadó. Kinek kell engedni: a vírus veszélyességéről előadó oktatónak vagy a vírustagadó érzékenységének?

Én természetesen a klasszikus liberalizmus szellemében a tanszabadság hívének tartom magam, és úgy gondolom, hogy ennek elsőbbsége van az egyes embert érintő érzékenységgel szemben. De lehet, hogy ez ma már korszerűtlen nézet, mert

az érzékenység szabadsága felülírja a tudásátadás és racionális érvelés szabadságát.

Az biztos, hogy a két elv ütközik, és manapság nem a tanszabadság áll nyerésre.

Meritokratikus elv versus reprezentációs elv

A meritokratikus elv annyit tesz, hogy az egyén társadalmi pozíciója nem származásától,  társadalmi eredetétől, hanem tehetségétől, tudásától, szorgalmától, teljesítményétől, egyszóval érdemeitől függ. (A szó eredete is ezt tükrözi, a latin „meritum” tettet, teljesítményt, a görög „kratosz” uralmat vagy erőt jelent.)

A meritokratikus elv is kiküzdött elv, és éppúgy normatív tartalommal bír, mint a tanszabadság. Adott esetben tudjuk, hogy mitől térünk el. Ahogy Margaret Thatcher megfogalmazta: egy jó pozíció betöltéséhez már nem az számít, hogy kit ismersz, hanem hogy mit tudsz. Ez természetesen egy ideáltipikus állapot, de erős számonkérési felületet jelent a nepotizmust és rokonértelmű működési elveket illetően.

Napóleontól tudjuk, hogy minden katona a tarsolyában viseli a marsallbotot. A polgári értékrend – legalábbis elvileg és sokszor a gyakorlatban is – támogatta a tehetség alapú kiválasztódást. Amerika egyenesen identitást képezett abból, hogy tehetséggel, szorgalommal mindent elérhetsz. Ennek ma is létező lenyomatai vannak. Például egy alsó-középosztálybeli, a szó szoros értelmében vett afrikai (kenyai apa!) amerikai feketebőrű ember a 21. század első évtizedének vége felé az Egyesült Államok elnöke lett.

De ugyanilyen teljesítményelvű sikertörténet Steve Jobs-nak, az Apple alapítójának életútja, vagy Soros György története.

A szocialista rendszer is elvileg felkarolta a meritokratikus elvet. Azt állította, hogy a társadalmi mobilitás soha nem volt akkora, mint őalatta; a tehetség útját és a kiemelkedés lehetőségét maximálisan biztosítja. Ez persze nem volt teljesen igaz, de az kétségtelenül tény, hogy egyesek elnyomásával mások előnyös helyzetbe jutottak; a régi elitet szétzúzták, ellehetetlenítették, és új elitet hoztak létre.

Mindenesetre a meritokratikus elv jelen volt, jelen lett és mérceként szolgált, szolgál.

De úgy tűnik, hogy ez megváltozott. A meritokratikus elvet kezdte felülírni a reprezentativitás elve. Ez annyit tesz, hogy nem a kiválóság emel fel, hanem egy olyan politikailag indokolt reprezentativitási igény, amely más tényezőknek ad elsőbbséget a kiválósággal szemben. Tudatosan és felvállaltan ebből Justin Trudeau kanadai miniszterelnök teremtett normát. 2015-ös kormányalakításakor bevallottan odafigyelt arra, hogy mekkora a nők aránya, milyen etnikumok vannak a kormányban, kinek mi a szexuális orientáltsága és arra is, hogy legyen mozgássérült a kiválasztottak között.

A 2021-ben létrejött Biden-kormányzat is követi ezeket az elveket. Kormányában vannak fehérek, feketék, latinók, sőt őslakos is. A kormánynévsor tartalmaz heterókat, homoszexuálist, transzneműt. A kulcsszó ebben az esetben a méltányosság, jogosság, igazságosság (equity), amit úgy jelenít meg, hogy minden önmagát artikuláló kisebbségi csoportnak akar adni valamit, függetlenül attól, hogy a csoport képviselője a legalkalmasabb-e arra a pozícióra, amit betölt. Az equity esetében nem a kisebbségi csoporthoz tartozók lehetőségének egyenlősége, hanem az eredmények egyenlősége számít.

Tisztában vagyok azzal, hogy a meritokratikus elv soha nem érvényesült kizárólagosan és tisztán. Mindazonáltal híve vagyok, mert az egyetlen olyan elvnek tartom, ami tökéletesen igazolható és védhető. Minden más logikában több méltánytalanságot érzek, hiszen a szocialista világ osztályalapon juttatott előnyhöz és hátrányhoz embereket,

a kisebbségi csoportok tekintetében gyakorolt kiválasztási elv pedig azzal jár, hogy nem feltétlenül alkalmas emberek kerülnek pozícióba.

Arról már nem is beszélek, hogy a párthovatartozás mentén történő kiválasztási mechanizmus milyen bődületes balfogásokhoz vezethet.

Világunk persze mindig tartalmazta a meritokratikus elvvel szemben hatékonyan működő logikákat, de azért az nagy változás, ha valaki tudatosan felvállalja, hogy inkább mellőzi a meritokratikus elvet más elvekkel szemben.

A felsorolt meritokratikus elvvel szembeni működések esetében leginkább indokoltnak a méltányossági logikát gondolom. Ezt más kifejezéssel hívhatnám pozitív diszkriminációnak, amelynek létező irányelvei, törvényben biztosított gyakorlata jellemzi az Egyesült Államokat és az Európai Uniót is. A pozitív diszkrimináció mellett racionális, megfontolásra érdemes érveket lehet felhozni. Meghatározott esetekben (például mozgássérültek, látássérültek stb.) úgy gondolom, hogy a pozitív diszkrimináció kifejezetten elengedhetetlen. Megítélésem szerint azonban, még ha utat is engedünk a méltányossági elvnek, ezt a meritokratikus elv elsődlegességével kell tenni, és nem fordítva. Ha megfordul a logika, és a méltányossági elv írja felül a meritokratikus princípiumot, akkor a teljesítménnyel párosult tehetség leértékelődik, hiszen bármely kisebbségi csoport melletti érv nagyobb súllyal esik latba, mint az egyén személyes teljesítménye.

Az biztos, hogy a két elv ütközik, és úgy tűnik, hogy nem a meritokrácia áll nyerésre.

Megint csak nem a korszerűség oldalán állok.

Az emberek minőségi egyenlősége versus faji igazságosság

Szoros összefüggésben az előzőekben tárgyaltakkal az USA szellemi és politikai életében újabb tendenciaként feltűnik az, amit ők „racial justice”-nak neveznek. Ez szó szerinti fordításban annyit tesz, mint faji igazságosság.

A faji igazságosság fogalmát azzal indokolják, hogy az adott társadalomban létezik a rendszerszintű rasszizmus („systematic racism”), és ezzel szemben van szükség a faji igazságosságra, ami azt jelenti, hogy az ember megítélésének legfőbb alapja a bőre színe. A faji igazságosság, illetve a rendszerszintű rasszizmus szóhasználat jellemzi a mai amerikai elnököt is, így aztán a „főáramlat” részének tartom.

Természetesen könnyű lenne azt mondani, hogy ez a fajta antirasszizmus lényegében átfordítható egy kisebbségi csoportokat előnyben részesítő gyakorlatba és normavilágba, amely eredményében éppoly rasszista töltetű lehet, mint az, ami ellen harcol.

Persze két fontos megjegyzés ide kívánkozik.

Az Egyesült Államok története egyfelől az emberek minőségi egyenlőségének históriája, másfelől egy nagyon karakteresen rasszista történelem, kezdve a rabszolgaságtól egészen a feketék társadalmi és polgárjogi megkülönböztetéséig. Tehát az amerikai társadalom története a rasszizmus és az ellene való harc történeteként is értelmezhető – miközben Amerika az önérvényesítés szinte korlátlan lehetőségét teremtette meg állampolgárai egyre nagyobb csoportjai számára. A rasszizmus által stigmatizáltak az idők során egyre sikeresebb harcot vívtak a megkülönböztetés ellen, amelynek eredménye kulminált abban, hogy 2009 és 2017 között feketebőrű elnöke lett az Egyesült Államoknak. (Előtte már volt feketebőrű külügyminiszter, feketebőrű vezérkari főnök és más magas beosztású feketebőrű ember is.)

A másik fontos megjegyzés, hogy eleddig a nagyon sokféleképpen értett „társadalmi igazságosság” fogalma dominált, ami alsó hangon annyit tett, hogy az alkotmány áldásaiból mindenkinek, különbség nélkül részesülnie kell. A felső regiszterében pedig annyit jelentett, hogy az államnak lehetőségeket kell biztosítani az állampolgároknak ahhoz, hogy hozzájussanak az őket megillető egészségügyi és oktatási szolgáltatásokhoz. (Itt most nem említem az USÁ-tól egyébként rendkívül idegen kommunista értelmezést, amely a teljes vagyoni egyenlőséget is célul tűzi ki.)

Most a „társadalmi igazságosság” kulcsfogalma mellé társították a faji igazságosságot is.

Miközben történetileg érthetőnek tartom a nem teljesen előtörténet nélküli új fogalomhasználatot, idegenkedem tőle.

Én azon európai eszmék nyomán, amelyek az amerikai alkotmányt is ihlették, elkötelezetten hiszek az emberek minőségi egyenlőségében; abban, hogy minden emberi lény egyenlőnek született, és mindenki megérdemli azt, hogy képességei alkata mentén kiteljesítse önmagát. (Ahogy klasszikusan ezt megfogalmazták: mindenkinek egyenlő joga van a boldogságra.) Ez megint csak egy normatív megközelítés, és alkalmat ad arra, hogy egy-egy adott gyakorlatot ennek alapján ítéljen meg az ember.

Bármennyire is érthető ez az amerikai történelem és társadalom ismeretében, de a faji logika szókészlete az európai história szörnyű következményekkel járó nyelvét idézi fel.

A nyelv felidézése egy gondolkodás felidézése is, amely nagyon távol áll tőlem. Személy szerint egyetlen egy olyan megközelítés sem elfogadható számomra, amely bármely értelemben is a fajelméletet idézi vagy közel áll hozzá. Érteni vélem, hogy a faji igazságosság elvileg a fajelmélet ellen szól, de gyakorlatában látjuk, hogy sok esetben azt igazolja vissza: a származásod, a bőröd színe, és nem te magad számítasz. (Mint erre utaltam ez a meritokratikus elvet is megkérdőjelezi.)

Ha ennek alapján egy elképzelt magyar forgatókönyvben gondolkodom, akkor radikálisabb nézeteket valló cigány emberek előbb-utóbb fel fogják vetni a faji igazságosság fogalmának kérdését Magyarországon is,

és úgy gondolják, a magyar társadalom részéről megnyilvánuló rendszerszintű rasszizmus indokolttá teheti, hogy származási, és nem állampolgári alapon több részt követeljenek a közhatalomból, a gazdaságból és a kultúrából. Ez egyébként nem lenne ellenemre, de nem a faji igazságosság, hanem az állampolgári és emberi jogok nevében érezném indokoltnak.

Úgy látom tehát, hogy az állampolgári jog- és esélyegyenlőség és a faji igazságosság képes ütközni, és a gyakorlatban ütközik is. Én az állampolgári jog- és esélyegyenlőség oldalán állok, ami – a jelek szerint – nyelvileg vesztésre áll.

Eltérő nemi szerepek versus gendersemlegesség

Nem újkeletű, de mostanság igen erőteljesen megnyilvánuló jelenség, hogy egyre többen értelmezik a világot egyfajta genderszemlélettel. A magam részéről ennek nagy részét helyeslem, hiszen az emberi egyenlőtlenségek rendszere jobban és szélesebb mezőben tudatosítható és leírható a genderszempontok figyelembevételével. Ez a szemléletmód nem szegényíti, hanem gazdagítja értelmezéseinket és reflexióra, illetve önreflexióra késztet minket; ha változni és változtatni akarunk, akkor a genderszemlélet nem akadályozó, hanem segítő tényező.

Van azonban egy vetület, amely számomra nagyon problematikus. Én magam azt vallom, hogy léteznek eltérő nemi szerepek, és ezeket egyenjogúan és egyenrangúként lehet és kell kezelni. Tehát az eltérések egyenjogúsága és egyenrangúsága az én alapelvem. Ahogy József Attila írta 1937. január elején Thomas Mann üdvözlése című versében:

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők - szabadok, kedvesek

- s mind ember, mert az egyre kevesebb...”

Noha a költő nem részletezi az eltérő nemi szerepeket, de hitet tesz mellettük, és feloldja őket közös emberi minőségünkben.

Ezzel szemben egyre inkább teret nyer a gendersemlegesség fogalma. A kifejezés azt jelenti, hogy személyes viselkedésünkben lehetőleg ne férfiként vagy nőként nyilvánuljunk meg; semmilyen módon, semmilyen gesztussal ne üzenjünk a másiknak saját nemi hovatartozásunkat illetően.

A gendersemlegesség főként azért állt elő, mert sok nő úgy gondolta: a férfiak adott esetben burkolt vagy nyílt szexuális üzenetként is lefordítható viselkedése számára zaklatást jelent. A kulcsszó tehát a harassment, azaz zaklatás. Ennek legrövidebb definíciója: nem kívánt szexuális előnyszerzés. A meghatározás tovább finomítható, hiszen a nem kívánt szexuális előnyszerzés módja lehet például az ún. offenzív nyelv és az érintés is. Természetesen ez különbözik az agresszív, esetlegesen szexuális célú bántalmazástól és a nemi erőszaktól is. A zaklatás egy olyan viselkedésmód, amelyet valaki gyakorol, és a címzettől függ, hogy miként fordítja le, zaklatásnak tartja-e. Ha szexuális célúnak látja, ezt megteheti, és közli, hogy ő ezt nem akarta, tehát általa nem kívánt. Igen ám, de honnan tudja meg egy férfi, hogy a nő nem kívánja a neki címzett bókot? Előbb ugyanis mondani kell, és csak utólag derül ki, hogy az illető elutasítóan, avagy elfogadóan viszonyul-e hozzá.

Miután férfiak és nők sok munkahelyen együtt dolgoznak, ezért egy idő után számtalan panasz érkezett a zaklató viselkedésről, zaklatásról. Ezeknek a panaszoknak egyre inkább és sok esetben következményei lettek, a zaklatással vádolt egyént kirúgták, sőt nem egyszer bíróság elé citálták.

Teljesen logikus, hogy ennek lettek folyományai, amely a gendersemlegesség értelmezésében öltött testet.

Ha minden gesztus felfogható nem kívánt szexuális előnyszerzésként, akkor a legegyszerűbb, ha nem teszünk semmilyen gesztust.

Ennek az a következménye, hogy ha például egy amerikai egyetemen beszállnak a liftbe egymást nem ismerő nők és férfiak, általában ezt lesütött szemmel teszik – senki nem néz senkire. Ugyanez vonatkozik egy New York-i metróutazásra is – életerős férfiak és nők nagy valószínűséggel nem néznek egymásra. Jószerivel megszűnt a férfiak és nők közti „szemezés”.

Nekem az USA-ban egyetlen egy ilyen személyes tapasztalatom volt, ám ez nem bírt szexuális jelleggel, de mégis a gendersemlegesség elemét tartalmazta. A Columbia Egyetemen egyszerre értem a bejárathoz egy hölggyel, és jeleztem neki, hogy fáradjon be, előre engedem.

Dühösen rámszólt, hogy én csak azért engedem őt előre, mert ő nő, és az én viselkedésem diszkriminatív; őt mint nőt megkülönböztetem.

Kétségtelenül igaz, hogy ez pozitív diszkrimináció, de ő ezt sem tolerálja.

Igaza volt; bementem előtte.

Elképzelem, hogy a Pax Americana új normája beszivárog Magyarországra is, és nem lehet azt mondani egy nőnek, hogy milyen jól áll neki ez a ruha; milyen jó a frizurája, milyen kedvesen viselkedik velem, stb. Ez ugyanis mind lefordítható úgy, hogy nem kívánt szexuális előnyszerzés történik, azaz a zaklatás esete áll fenn. Kis esélyét látom, de azért, mert a történelemben valami még nem esett meg, attól még megtörténhet.

Mindenesetre úgy vélem, hogy ha követjük a mentális gendersemlegesség normáit, akkor a fél világirodalom értelmét veszti, idézőjelbe kerül.

(A másik fele a faji igazságosság nevében kerülhet kukába.) De ennél sokkal nagyobb probléma az, hogy elveszítjük a férfi-nő játék egyik legfontosabb összetevőjét; azt, hogy saját nemi szerepünkben nyilvánuljunk meg, ennek minden izgalmával és feszültségével.

A nemi szerepek eltérő mivolta és ennek mentális vetülete ellentétben áll a gendersemlegesség által előírt normákkal. Ütköznek.

A magam részéről az eltérések egyenjogúságában és egyenrangúságában hiszek, és férfiként úgy vélem, hogy egy felnőtt nőnek van módja kifejezni azt, ha számára egy bók vagy egy gesztus nem kívánatos. Ezzel a meggyőződésemmel némileg korszerűtlen vagyok, hiszen az új norma szerint nincs hímnem, nincs nőnem, csak semleges nem.

***

Több évet ott élve alappal állítom: az USA egy nagyszerű ország. Több értelemben nagyszerű. Területileg is nagy, a sarkvidékitől a trópusi éghajlatot is átfogó ország; társadalma hihetetlen teljesítményekre képes; a szabadság és a vállalkozás együttese páratlan eredményekre ösztönöz; a személyes teljesítménynek és a társadalmi emelkedésnek kiválólagos lehetőségeket biztosít.

S ami nagyon fontos egy ország, egy társadalom esetében: az USA képes önkorrekcióra. A 20. században majd’ 14 évig betiltották az alkoholt. Ennek egyetlen egy igazi tartós eredménye lett: a maffia amerikai jelenléte, amely eredetileg az alkoholcsempészetre szerveződött rá. Korrigáltak, és 1933 decemberétől az USA egy legális alkoholparadicsom – persze törvényesen csak azok számára, akik elmúltak 21 évesek.

Mindazok az elvek, amiket magaménak vallok részben az általam megismert amerikai életformában, alkotmányos normavilágban gyökereznek. Most azt érzékelem, hogy ezek a normák visszaszorulóban vannak, és helyettük új normák lépnek életbe. De bízom az amerikaiak pragmatizmusában, önkorrekcióra való képességében. Nem szeretném, ha igaza lenne annak a kiváló jogtudósnak, aki azt mondta: érdekes lesz látni, miként roppan össze a nyugati kultúra a saját súlya alatt.

 

Nyitókép: Lámpákkal világítják meg a washingtoni Lincoln-emlékmű tükörmedencéjét a Joe Biden amerikai elnök beiktatása alkalmából rendezett ünnepségen 2021. január 20-án. A 78 éves Bident az Egyesült Államok 46. elnökévé iktatták be ezen a napon. MTI/EPA/Reuters/Joshua Roberts

Összesen 77 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

D
Mind szem vagyunk a láncban...

Örülök, hogy vannak ilyen írások is, mint a Gerőé. Szeretnék egy kicsinyt hozzáfűzni. Tudom, hogy a hozzáfűzés szempontja nem egészen az a nézőpont, mint a Gerőé.
A történelmünk átírását szeretném említeni, a hazug liberális ideológia valamiféle oltárán.
Engem idegesít, ha arról papol a történelemtanárok, stb. tanárok egylete, hogy nem tényanyagot, hanem "gondolkodásra való oktatást" kell tanítani történelemből és irodalomból. Ez egyszerűen nem igaz!
Matekból sem a "gondolkodást" kell tanítani, ugyanis az általános és középiskola feleadata nem a matematatikusok, irodalmárok, történészek képzése, hanem a számolni tanítás, az olvasás megtanulása, a költők ismerete, a történelem alapjainak az ismerete.
Ide merem írni: a nebulók 90%-át egyáltalán nem érdekli a történelem, irodalom és/vagy matematika TUDOMÁNYA. (A 10 % meg úgyis tudós, tanár, írós stb lesz.) A 90-95%-nak annyi ismeretre van szüksége az általa NEM TOVÁBBTANULT tárgyakból, hogy mondjuk számolni tudjon, értsen egy verset, tudja, ki volt Ady, tudja, hogy volt mohácsi vész, és hogy Magyarország jelenleg fel van osztva, így a magyarok egy része a határon kívül él.

Ha több érdekli a diákot, tanuljon fakton és tanuljon tovább.

Azonban a libisi-bibsi "gondolkodásra oktatás" hazug tézisének nem is a diákok okosítása a célja. Pont ellenkezőleg, a hülyítés. Vagyis az, hogy a "gondolkodás" őrvén pontosan a számolás, a versértés, a legalább egy kis Ady szöveg olvasása, a Mohácsi vész ismerete kerüljön megfosztásra a fiatalaok nemezedékeitől.

Ez pedig egészen addig tartson, amíg nem marad a társadalomban annyi ember, aki egyáltalán bármit át tudjon adni a következő nemzedéknek.

Vagyis: fiatal angol nemzedékeket fosztanak meg a Magna Charta eszméjétől és ismeretétől, fiatal amerikai nemzedékeket fosztanak meg a rabszolgaság valódi történelmi ismeretétől, mint ahogy korábban már fiatal román nemzedékeket fosztottak meg a román történelem valódi ismeretétől, fiatal szlovák nemzedékeket fosztanak meg a valódi történelemtől.

Szlovák fiatal kérdezte, mondta döbbenten, hogy nem hiszi el, hogy voltak magyar jobbágyok is a Nagymagyarországon.

A szlovák, román agymosás egy rosszul felfogott nacionalizmus eszköze. A nacionalizmus oltárán hülyítik el a saját fiataljaikat.

De minek az eszköze az amerikai és angol agymosás?

Kívánom Gerő Andrássnak, akinek minden tiszteletem a jelen írásáért, hogy legyen bátorsága, és kérdezze meg, írja meg HOGY A CEU MINEK AZ OLTÁRÁN HÜLYÍTI EL EURÓPA FIATALJAIT?

Ne törődjön Gerő azzal, hogy ő is katona volt/van ez ügyben. Ha ennyit volt bátorsága leírni, ne álljon meg félúton!

Tökéletesen látod, bár olvasván az utóbbi időben Gerő néhány írását, elgondolkodtam, hogy a pasiban tényleg megszolalt valami normalitás?
Nem tudom és nem is tisztem megítélni, hogy ez számításból vagy a művelt ember lelkiismeretéből fakad?
Ha számításból, akkor még legalább 50 évig éljen az orbán-rendszer!
Ha meg van ott valamiféle lelkiismeret is, akkor tényleg menjen tovább, ne álljon meg félúton!

Ennél rosszabb a helyzet. Egyre kevesebben vannak a Gerők a balliberális oldalon s egyre többen, akik a valóság helyett a húsosfazekat akarják.

A mese, a Király új ruhájáról az USA-ban már a ruhapróbánál tart és magyarországi talpnyalói legfeljebb addig jutnak el, hogy letagadják, mint a 24.hu-s Nagy József, akinél gerinctelenebb alakot ritkán látni. A többiek a pénzért és a hatalomért mindent.

Tetszett az írás. A hirtv-ben is szoktam figyelni.
Az szerintem idea, hogy az emberek egyenlőnek születnek. Kivételek vannak, de a nagy számok törvénye szerint nem így van.
A mai világban egy igazgató és egy takarítónő gyereke nem egyenlő.

Egyetértünk. Te hosszabban fejtetted ki. A családi háttér nagyon fontos.

Hát, így a beszélgetés végén: egyetértés alakult ki egy egészséges gyanakvásban. Majdmeglátjukban.
Talán maradjon így.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés