A vers összeköt

2021. január 21.
„A vers és a zene kapcsolatából létrejövő alkotás kell az ember lelkének” – vallja Török Máté. A Misztrál egyik alapító tagjával verőcei otthonában beszélgettünk gondviselésről, verséneklésről, pálosokról, matekos agyról, együtt alkotásról és dunakanyariságról.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Versénekléssel sokan próbálkoztak már, aztán fel is hagytak vele, kevesen tudják ezt jól csinálni. Közeledve a negyed évszázadhoz, adja magát a kérdés: önöknek mi a titkuk?
Őszintén: nem tudom. A Misztrál baráti közösségből alakult ki. Nem úgy indultunk neki, hogy csináljunk rock- vagy blueszenekart, hanem hogy csináljunk együttest – az együtt szó volt hangsúlyos, az együttlét volt fontos. A kezdetektől tudtuk, hogy verseket szeretnénk énekelni. Eleinte volt néhány saját szövegünk, kamaszként versként aposztrofáltunk őket, később ezek kikoptak a repertoárból. A kezdeti időkben a világirodalomból is többet válogattunk.

Mára azok is kikoptak?
Mostanában kilencvenöt százalékban magyar költők verseit énekeljük, hiszen hatalmas a kincsesláda, amelyből válogathatunk. Ma már inkább csak akkor emelünk be máshonnan művet, ha valami miatt megtalál egy vers. Például Kipling. Vagy van, hogy rábukkanunk egy remek műfordításra.

Tudatos cél volt közelebb hozni a verseket az emberekhez?
Eleinte nem gondoltunk ilyesmire, csak szerettünk volna közösen muzsikálni, nem csak hobbiszinten. Viszonylag sokat voltunk együtt az első időszakban, mindennap találkoztunk. A programjaink nagy része is együtt zajlott – közösen kirándultunk, szilvesztereztünk. A mai napig összejárunk, de már átalakult az életünk, hiszen ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk.

Fotó: Földházi Árpád

Ha jól tudom, hárman kezdték el a Misztrált.
Igen, és ma már öten vagyunk. A legelején három különböző irányból érkeztünk. Tamás Felvidékről, Mika a Dunakanyarból, én pedig Óbudáról. A vers volt az a közös pont, amely összehozott bennünket, és persze a gondviselés. Másként ez nem tudott volna működni, és nem is tudna huszonhárom éve. Az elején azt kérdezte, hogy lehet az, hogy ennyi idő után még mindig működünk. Ebben elég sok munka is van. A kalákás Radványi Balázs, aki tanárunk volt, mindig azt mondta, hogy „fiúk, az első tizenöt év viszonylag könnyű, de utána már tolni-húzni kell a szekeret”. Ebben az időszakban vagyunk most. Látjuk ennek minden áldását és nehézségét.

Hogy verődtek egymás mellé? Olyan kifinomult zenét hoznak létre, amelyhez elképzeléseim szerint hasonló lelkület kell.
Ebben csakis valami felsőbb mozgató működhetett közre. Így, hogy már mindannyian negyven fölött vagyunk, és már mindenkinél látszik, milyen a személyisége, merem állítani, hogy sok mindenben különbözünk. Ez a különbözőség adja a sokszínűséget, ma pedig már a versen kívül a közös múltunk is összeköt bennünket. Elmondhatjuk, hogy az életünknek több mint a felét együtt töltöttük, és ez rengeteget számít. 

Kik vevők önökre, hogyan jellemezné a hallgatóikat?
Azt látom, hogy mindenkinek van olyan időszaka, amikor fontos lesz számára ez a fajta zene. Ez nem miattunk van, hanem a dalokban található tartalom miatt – nemcsak a zenében és nemcsak a versben, hanem a dalok hangulatában. A vers és a zene kapcsolatából létrejövő alkotás kell az ember lelkének. Ez nem slágergyanús műfaj, de nem is akartuk soha, hogy az legyen.

Úgy éneklünk Istenről, ahogyan a költő megírta. Ahogy szakrális a vers, úgy lesz szakrális a dal”

Mondhatni, hogy érzelmesebb állapotában bukkan az ember a Misztrálra?
Nem feltétlenül. Volt, aki szórakozni jött egy koncertre, majd jókedvűen ment haza, és volt, aki gondolkozni szeretett volna, és felszabadultan távozott. Mi voltunk a közvetítő közeg. Valami átment rajtunk keresztül, és megtalálta az embereket. Ennek a műfajnak ez a legnagyobb ereje. Közösség és közönség – ebben a műfajban ugyanaz. Nincs alá- és fölérendeltség, ez teljesen mellérendelt kapcsolat.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés