Életben maradunk, bebábozódunk

2020. december 16. 19:10

Rajcsányi Gellért

Ólomszürke, álmos téli reggel volt, különösebb nyüzsgés nélkül éledezett az Etele tér, amikor a felismerés ért.

A távolban a négyes metró futurisztikus toronyháza sejlett fel, ahonnan vezető nélkül indulnak a mélybe a robotmetrók, emberi hibalehetőség nélkül szállítva A pontokból B pontokba a Homo sapienseket. Hátam mögött, a síneken túl hullámzó homlokzatú, áramvonalas irodaház épült, legnagyobb megelégedésére a kései kapitalizmus jól olajozott fogaskerekeit vezérlőknek. Szemben a tíz­emeletes panelekkel vetekedő magasságú legújabb plázán dolgoztak, amely majd a hétköznapjaikon és az egész életükön átsiető fogyasztóknak sózza el a legújabb évjáratú és legszemetebb minőségű cuccokat. Előttem a nemrég idáig kiépített 1-es villamos áramvonalas szerelvényei suhantak, hogy a külvárosok megfáradt népét, köztük a dizájnerdrogfüggő emberi roncsokat a lehető legkellemesebb, klimatizált körülmények között szállítsák oda meg vissza. A villamosok mögött az agglomerációból beérkező, szokásos reggeli egyórás dugójukon és vértolulásukon épp túleső középosztálybeli középkorúak araszoltak minden korábbinál nagyobb városi terepjárójukban, kellő vastagságú karosszériával elhatárolva magukat a nagyvárosi utcai valóságtól.

A köznépnek maradt a gyaloglás: magukba fordulva, sapkát és maszkot a szemig összehúzva, a közel merészkedőket gyanakodva kikerülve siettek, hogy egy biztonságos helyen végre letéphessék magukról azt az átkozott arctakarást. A legtöbben fél szemmel a telefonjukat bámulták: a legravaszabb algoritmusok terelték el őket a megélt jelen időből a hálózat csapdái és visszhangkamrái felé. Körbenéztem: rá sem lehetett ismerni az egykori kültelki Etele térre. Új városközpont született, csak a Kelenföldi pályaudvar régi, odvas, bezárt állomásépülete állt ott egykor kínos, ma pedig valahogy mégiscsak megsajnált időkapszulaként a változások közepén – mindazok emlékeit is őrizve, akik valaha átutazóban áthaladtak kapuin. Az önéit is, kedves olvasó, meg az enyéimet is, persze.

Itt ért a felismerés, miközben egyszerre kavargott a feszültség és a nyugalom, a változás és az állandóság érzete a levegőben: most már tényleg elkezdődött a jövő. Úgy néztem körbe, mint Marty McFly a Vissza a jövőbe jelenetében, alig ismerve rá a megváltozott városára, amikor megérkezik a nyolcvanas években elképzelt 2015-be – uh, már a Vissza a jövőbe is csak múlt idejű történet.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata.

Címlapfotó: Shutterstock

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés